Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉLETMŰ ÉLŐSZÓBAN

Takács Ferenc: Kapirgálókönyv
2018. febr. 6.
A Kapirgálókönyv bemutatóján Török András Dr. Johnsonhoz, a 18. századi szótáríróhoz, költőhöz és kritikushoz hasonlította Takács Ferencet, mindkettejüket a kultúra és a nyelv specialistájának, s egyben a kultúra és a társadalom ismeretének generalistájának nevezve. Takács ezt részben visszautasította, mondván ő sem egy Alain Delon, de Dr. Johnson kimondottan csúf volt. MERÉNYI ÁGNES RECENZIÓJA.

A hasonlóság máskülönben sem nagyon stimmel, hiszen Takács Ferenc életműve, tanári mivoltánál fogva a szóbeliségre épül. Közel negyven éves egyetemi tanári működése alatt anglisták generációinak volt szerencséje hallgatni őt és tanulni tőle. Valamivel, bár nem sokkal szűkebb azoknak a köre, akik házibulik és kocsmaasztalok – a tantermekhez hasonlóan az élőszó színpadjai – vendégeként tehették ugyanezt. Még épp csak lendületet kapott a rendszerváltás, amikor már városszerte idézték Talleyrand-i bon mot-jának pesties változatát: „Aki nem élt a Kádár-rendszer alatt, nem érezte az élet édességét.” De ne engedjük, hogy a sztorik és poénok elfödjék az írásbeli teljesítményt. Takács ugyanis amellett, hogy a Magyarországi James Joyce Társaság elnöke, műfordító, tanulmánykötetek szerzője, a Filmvilág, a Mozgó Világ és a Magyar Narancs publicistája is. Hatodik, Kapirgálókönyv című kötetében a Magyar Narancsban éveken keresztül megjelenő cikkeit gyűjti egybe, és kiegészíti új írásokkal is. Írásaiban megkapirgálja a városi legendákat, a bevett szófordulatokat, a fejünkben makacsul rögzült hiteket. Tárgya: szinte minden. Ennyiben ismét dr. Johnsonhoz hasonlít, nem specialista, hanem generalista. Majdnem mindegy, hogy a dm drogéria-üzletlánc szlogenje ötlik a szemébe vagy a "Cigány uralmat Ujpesten! Fekete kéz" falfirka, esetleg az ávós-stazis szerelmespár esete vagy éppen a gasztronómiában dívó mangalicakultusz hazugsága. Körüljárja tárgyát, alaposan szemügyre veszi, majd kapirgáláshoz lát. Megkapirgálja a szó, a szlogen vagy a hiedelem történetét, azaz a látható világ mögött meghúzódó tetemes méretű láthatatlan világ mélységeibe ereszkedik.


  

Vérbeli filológusként jelöl és elemez forrást, megjelenési évet és helyet (a Szövegkörnyezetszennyezés című írásban három szövegromlásra, egy Reviczky Gyulánál, egy Shakespeare-fordításban és egy Kosztolányi-fordításban fellelhetőre mutat rá), és miután aprólékosan feltárta megkapirgált tárgya mögöttesét, hirtelen irányt vált, és a kiszámítható filológiai tanulság helyett vérbeli publicista-befejezéssel zárja sorait. Ez ismét az élőbeszéd hagyományát idézi Takács szövegeiben: az írás mintegy menet közben alakul, hasonlóképpen az asztal körül anekdotikusan születő, többféle változatban formálódó sztorikhoz. Saját elmondása szerint Hunyady Sándor történetépítésével rokon ez a szövegalkotás, aki történeteibe beleépítette azok véleményét és szövegváltozatait is, akikkel napi ténykedése során összeakadt. Az előképek között ott van Szerb Antal (Gergely Ágnes határozott véleménye), Kellér Andor és Kosztolányi. Méltatóival, Parti Nagy Lajossal és Ferencz Győzővel egyetértésben Takács Bálint György élesen látó és fogalmazó publicista-hagyományát is sajátjának érzi: könnyed, már-már frivol hangon beszél tárgyáról, majd a végén elegánsan, szinte mellékesen odaveti a következtetést. Ez a végletekig növeli a szöveg és a műfaj teherbíró képességét, hiszen a szerző érdeklődésétől és invenciójától függően bármeddig lehet írni (téma akad bőségesen).

A magyar publicisztikai hagyomány mellett nem hagyhatjuk szó nélkül Takács írásainak, és persze verbális megnyilvánulásainak másik forrását, a komikus, szatirikus – különös tekintettel a szívének oly kedves ír komikus – hagyományt. A szemrevételezett jelenségek halálosan komoly ismertetése közben nem egyszer kapjuk azon, hogy kisebb-nagyobb kitérőket tesz, anekdotákat, sztorikat és pletykákat iktat a szövegbe, amely aztán vagy visszatér fősodrához vagy némileg irányt változtatva csordogál/hömpölyög tovább.

Elég, ha a Kapirgálókönyv Shakespeare kilétét firtató, illetve szerzőségét vitató, viccesebbnél viccesebb összeesküvéselméleteket ismertető írás kis anekdotikus kitérőjére utalunk, amelynek Shakespeare-hez legfeljebb altesti komikumában van köze. Tessék gyorsan föllapozni a kérdéses írást, az olvasó garantáltan egy életre megjegyzi, miféle kapcsolat fűzi Erzsébet királynőt és Oxford grófját az avoni hattyúhoz…Takács ezzel a gesztussal beszélgetőpartnerévé, nem egyszer cinkosává avatja az olvasót.

Kötetének második, Ásatások című részében hosszabb írások sorakoznak – itt kapott helyet az említett Shakespeare-írás is a Fejes Endréről és a Romsics Ignác cikke által kiváltott, ki tudja hányadik, magyar asszimilációs vitafolyamhoz való hozzájárulással együtt. Nem tesz, nem is tehet pontot ennek a sok évtizedes vitának a végére, de zavarbaejtően hatalmas tudását ismét egy cinkos mozdulattal hozza közel az olvasóhoz: napjaink politikusainak nevéből köt egy csokrot, válogasson kedvére, aki az asszimiláció gyökereire kíváncsi.

Takács Ferenc nem volna Takács Ferenc, ha a kötetét nem egy igazán felforgató természetű írással zárná. De azzal zárja. Mégpedig egy 56-ról szólóval. És persze nem véletlen az sem, hogy a kötet bemutatója is október 23-ára esett. A szerzőnek nem kevesebb ütött szöget a fejébe, mint az, hogyan lehetséges, hogy a forradalom alaposan föltárt, gondosan kutatott történetében épp a fegyvertelen tüntetők fegyveressé átlényegülése maradt máig magyarázat nélkül. Honnan érkeztek a rádiónál kitört lövöldözés helyszínére a fegyverrel megrakott teherautók? Kik vezették őket? Honnan szerezték a fegyvereket? Hogyhogy nincs nyoma az eseménynek a megtorlás történetében, a tanúvallomásokban és periratokban sem? Forrásainak biztos ismeretében felvázolja a fegyveres felkelés lehetséges kirobbantóit, nagyobb teret szentel a szovjet titkosszolgálati verziónak – szemben a CIA vagy a népfelkelési elmélettel – majd felvillantva, hogy mindez talán csak az általa oly kedvelt összeesküvéselméletek egyike, felteszi a kérdést: hogyhogy erről semmit nem tudunk a mai napig? Hogyhogy egyetlen történész nem kutatta az okát? Választ is ad a gondosan körbekapirgált kérdésre. Nem leszünk tőle nagyon vidámak. Az viszont már a csattanó utáni csavar – netán újabb konteó? -, hogy a Magyar Narancs nem közölte az írást. A szerző erre berekesztette a sorozatot.

Illetlenség volna a kapirgálás okán vak tyúkokkal meg szemekkel példálózni, nem is tesszük. De olvasóként szívből kívánjuk, hogy az idén 70 éves Takács Ferenc felforgató indulata ne lankadjon, közéleti – és immár történelmi – kérdésekben is vessen minél nagyobb szelet, és arasson vihart.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek