Túl édességen és köszöntőpoháron igazán meglepő, az operagálák szabványprogramjához mérten a szó szoros értelmében rendhagyó nyitószámmal indult a két olasz mester dalműköltészetének szentelt koncert Szentendrén. A Manon Lescaut 2. és 3. felvonását áthidaló zenekari közjátéka megrendítő, tragikus hangvételű darab, ám mégsem e szomorú-szép intermezzo volt oka, hogy a műsor első percei aggasztó és elkedvetlenítő hatást keltettek a kiküldött recenzensben. Az elégületlenséget ugyanis nem a mű, hanem a megszólaltatás vigasztalan színvonala ébresztette: az ambiciózus nevet viselő Művész Szimfonikus Zenekar tisztátalan, az összjátékban és az egyéni teljesítmények terén egyaránt felettébb gyarló produkciója baljós jelnek tűnt. S bár utóbb olykor javult a játékfegyelem, s egy-egy pillanatra még némi formaszépség is keveredett a hangzásba, azért Kesselyák Gergely tiszteletreméltó erőfeszítései nagyrészt hiábavalónak bizonyultak, s tartós eredményt mindössze a tér oldalában leültetett hangászkar és a pódiumra lépő énekesek működésének összehangolásában sikerült elérnie.

Fülöp Zsuzsanna

Rögvest a kezdet kezdetén sajna más ok is akadt a bosszúságra: a pódium fölé tornyosuló kivetítő. S még csak nem is az illusztratív szándékkal párosuló fantáziátlanság Káel Csaba félszcenírozásait felülmúló mértéke (Manon áriáját valamely számítógépes operációs rendszer sivatagos háttérképe volt hivatott látványával megtámogatni), hanem a feliratok. “Manon Lescout” – olvashattuk az első operablokk eligazító szövegét, amelyet aztán a “Bohém élet” követett, s a koncert első részét a Tosca három részlete zárta, ugyancsak az idén jubiláns Gíacomo (háromszor jaj!) Puccinitől.

Az énekesek teljesítménye szerencsére nem bizonyult ily bosszantónak, bár őszinte lelkesedésre csak ritkán nyílt alkalom az est során. Az elsőként dobogóra lépő Sudár Gyöngyvér Manon búcsúáriáját (Sola perduta, abbandonata) kellő érzékenységgel, ám a szólamot lefelé kényszerítve, a kiírt magasságokat le-lemetszve énekelte, s utóbb hasonló módon vezette a hallgatóság elé Tosca slágeráriáját (Vissi d’arte) is. A Bohémélet részletei közül elsőként Musette keringője hangzott fel Fülöp Zsuzsanna korrekt előadásában, majd az opera harmadik felvonásának számai kerültek sorra Bazsinka Zsuzsanna, Fülöp Zsuzsanna, Kovácsházi István és Massányi Viktor szereplésével. Meglehet, talán a kellemes nyárest dolgozott a télies hangulatú felvonás ellen, de tény, a széles operai gesztusokkal kísért négyes már-már parodisztikus benyomást keltett a közönség soraiban, s jószerével csak a Mimiként tündöklő Bazsinka Zsuzsanna tetszett valóságos drámai alaknak. A Tosca közkedvelt számai közül – a címszereplő már említett imáján túl – még módunk nyílt meghallgatni Cavaradossi lovag Levéláriáját Kovácsházi némiképp hiszteroid tenorján, majd Tosca és Cavaradossi III. felvonásbeli kettősét néhány eltagadhatatlanul szép pillanattal.

Bazsinka Zsuzsanna

A szünet után értelemszerűen Verdi operái következtek, s ismét csak egy meglepő nyitódarabbal indult a program: a Traviata obligát ráadásszámként üzemelő brindisije (Libiamo, libiamo ne’lieti calici) hangzott fel, méghozzá némi ismételt pezsgőkínálgatással egybekötve. Csakhogy a Traviata-blokk még ilyesformán is az est legkellemesebb perceit jelentette számunkra, hiszen nemcsak Massányi Viktor üdítően ízléses Germont-áriája (Di Provenza il mar, il sol) került elénk, de Bazsinka Zsuzsanna már kedvtelve ismerős Violetta-alakításának pár mozzanata is. S Violetta első felvonásbeli áriájának már-már az eszményit ostromló előadásáért sok mindent megbocsátott a recenzens: stílustalanságokat és hibákat, amikből előtte és utána is jócskán akadt még a koncert során.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008