Annalisa Carbonara és Tae Sung Jung

Három felvonáson át néztem értetlenül, mi is történik a színpadon Manon Lescaut cím alatt. Legalábbis onnantól, amikor a punkfrizurás távol-keleti fiatalember hadonászni kezdett szamurájkardjával, mialatt a Tra voi belle áriában arról énekelt, mennyire szeretne egy lányt találni maga mellé. Természetesen nincs se fogadó, se Géronte fényűző palotája, de még csak Le Havre-i kikötő sem, csak szimbolikus tér van, néhány fából tákolt lépcsővel vagy effélével, egy hatalmas tükörrel (micsoda szimbólum!), valamint rengeteg füsttel. Mindez nem csak a színpadot, de a koncepciót is meglehetős homályba burkolja. Számomra legalábbis érthetetlen, Géronte elegáns vendégei miért szűrben, afféle betlehemezni induló pásztorokként jelennek meg. Abban már több a ráció, hogy a deportálásra induló lányok mindegyike Manon, akiben minden egyes férfi más-más nőt lát – csak éppen a jelenet megkomponálása statikus, s mivel a szövegben megkomponált cselekmény nem történik meg, követhetetlenné válik, hogy az amúgy artisztikusan beállított tablóban ki mit miért mond. És így tovább, és így tovább: sokáig sorolhatnánk még a megoldatlanságokat és az érthetetlenségeket.

Jelenet az előadásból.

Mindez kellemetlen feszengő érzést kelt egy idő után a nézőben, és már a szünetben úgy érzi, esetleg távoznia kéne. Mert valljuk be, Kocsár Balázs vezénylése sem éppen lelkesít fel olaszos lendülettel vagy a zenedráma elmélyült értelmezésével – keze alatt a Debreceni Filharmonikus Zenekar szolid színvonalon, de nem különösebben izgalmasan muzsikált. Ami a szereposztást illeti, az is inkább volt szolid, mintsem kiemelkedő: Annalisa Carbonara lénye inkább Carmen, mint Manon; megvan benne a szükséges erotikus kisugárzás, de hiányzik belőle a kislányos ártatlanság, vagy inkább tudatlanság, ami elidegeníthetetlen része Manonnak. Vokális produkciója mindenesetre nívós. Sajnos, ez sem mondható el Tae Sung Jung Des Grieux-jéről, akinek erősen baritonális színezetű és vajmi kevéssé hajlékony hangján csak nagyon egysíkú lenyomata jelenik meg annak a fiatalság kvintesszenciáját magában foglaló szerepnek, amit Puccini papírra vetett. Jekl László nem tudja jelentőssé és félelmetessé tenni Géronte figuráját. A kisebb szereplők között figyelmet kelt a rendezés által meghatározott karaktert pontosan hozó és mellesleg figyelemre méltó hangi kvalitásokat mutató Bódi Marianna mint zenemester, valamint az Edmondként szépen éneklő Balczó Péter. S végül említsük meg, hogy a legadekvátabb szerepformálást a szimpatikusan szertelen, élvhajhász és felelőtlen fiatal srácot formáló Haja Zsolttól láttuk, aki számára Lescaut hangilag sem okoz problémát pályája jelenlegi szakaszában.

Annalisa Carbonara (Forrás: Debreceni Csokonai Színház. A fotókat Máthé András készítette.)

S ez a felemás előadás a negyedik felvonásban egyszer csak kiváló lesz. Amit eddig egyetlen Manon-előadásban sem láttam: Szergej Maszlobojscsikovnak sikerült megrendeznie a szerelmespár sivatagi vergődését – itt váratlanul működni kezdett az addig nem igazán funkcionáló, szimbolikusan elemelt játékmód. Miközben Manon fizikai szenvedéséről énekel, és Des Grieux igyekszik enyhíteni fájdalmát, a színpadon ennek éppen az ellenkezőjét látjuk: nyugalmat sugárzó Manont és fizikai roncsként agitáló Des Grieux-t. Nem fizikai valóságukat látjuk, hanem a lelküket. És Manon ebben a végső, lélekig lecsupaszított felvonásban megmutatja jellemének összes ellentmondását: a felvonás elején bűnbánó Madonnaként áll túlvilági fényben (itt kivételesen a füst is hatásos látványelem), míg a darab végén kacér nevetéssel lógatja lábát valamiféle túlvilági folyóba (a korábbi tükörbe), hogy aztán örökre eltűnjön benne, kétségek között hagyva szerelmét. Mindez azért nagyszerű, mert helytálló választ ad a darabban rejlő problémára: a negyedik felvonás valóban más síkon zajlik, mint az addigiak – a realista történet itt mitikussá válik (Puccini minden mitizálásra hajlamos operájánál messzebb megy ebben a felvonásban), s ennek adekvát megjelenítése a szimbolikus tér és játékstílus. A probléma csak az, hogy ez a stílus az előadás egészére kiterjed, márpedig ami illik a darab végéhez, nem illik az elejéhez. Maszlobojscsikov azt nyilatkozta, őt nem érdekli a verista–realista darabértelmezés – ebből a szempontból felvethető kérdés, akkor miért választott alapvetően realista operát. Ám a zárójelenet rendezése telitalálat, s ez a fontos operarendezések közé emeli az előadást: azok közé, amelyek nem nyújtanak kielégítő darabértelmezést, de utat mutatnak és gondolkodást tükröznek. És ez máris több, mint amit az átlagos hazai operaelőadások nyújtani szoktak nekünk.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008