Yael Ronen munkáira három dolog jellemző: a konfrontatív témaválasztás, a társadalmi-politikai konfliktusok iránti erőteljes érdeklődés és a sötét, cinizmusba hajló humor. A Roma Armee sem kivétel ez alól: az előadás a romák és más kisebbségek helyzetéről szól, az ironikus túlzás és az agresszív statement közötti pengeélen táncolva. 

Nem egyszerű történelmi lecke az, amit a szőke angol Riah May Knight átélt, akit gyerekként azért vet ki a Sussex grófsági falu, mert kiderül róla, hogy traveller – bár sehova nem utazik –, és egyfajta boszorkányüldözésbe kezdenek ellene meg az édesanyja ellen, aki problémásnak tartja, hogy a falusiak a régi népszokáshoz tartva magukat romákat ábrázoló képeket meg bábokat égetnek el ellenség gyanánt. A mama különben aktivista, és adott egy listát a lányának, szigorúan előírva, miről beszéljen és miről ne ebben az előadásban. Kapunk tehát egy erős gyomrost, aztán megértőn mosolygunk a mama Kedves Riah! kezdetű levélkéjén.

Nem egyszerű sztori a Szerbiában született osztrák roma testvérpár – akiktől az előadás ötlete származik –, Sandra és Simolida Selimović élete sem azzal, hogy egyikük leszbikus, a másik elvált, de kínosan röhejes történeteik nekik is vannak. És el is mondják azokat. Aztán ott a fluid szexualitású román roma Mihaela Dragan, aki egy apokrif vaginamonológot ad elő, és elmeséli, hogy unokatestvére néhány évvel ezelőtt hetven euróért önként sterilizáltatta magát. Meg a svéd Lindy Larsson, aki a 60-as években, a melegek által „rehabilitált” Hitler-liebling Zarah Leander egyik dalát énekli – frenetikusan – és coming outját meséli. A koszovói születésű, vállaltan erősen balos Hamza Bytyci szintén sokszoros hátrányból indulva, against all odds – ugyanis az előadás nyelve nagyrészt angol – elképesztő dolgokat ért el. Az izraeli Orit Nahmias semmi váratlant nem húz elő, ezért ő, a „szimpatizáló támogató” a többiekhez képest csak szekundálni tud, és a másodgenerációs török, Berlinben született meleg német, Mehmet Ateşçi is némileg szabadkozva beszél arról, hogy ebben a társaságban mennyire mainstreamnek számít. Ők ketten játszanak egy bármelyik politikai kabaréban érvényes és húsbavágóan vicces – már ha a vicces jelző itt adekvát – jelenetet arról, hogy a nem cigány zsidó és a török lehet-e hiteles Bizet Carmenjében.

A cím roma reprezentációra utal, ez azonban csalóka: egyetlen közreműködő sem sztereotip, nem egyféle identitás képviselője. Nem egyszerűen roma pride a Roma Armee, mert ők nyolcan pechjükre mindannyian kisebbségen belüli kisebbségek. Több többséggel kerülnek szembe, a társadalom tagjait különböző logikák mentén elrendezve is marginális helyzetben vannak. Pedig egy keresztet is elég lenne cipelni, egy csoportot illető előítélettel is nehéz megküzdeni. És miközben ránk zúdulnak a megalázottság, bántalmazás, kirekesztés történetei, egyikőjük sem tetszeleg az áldozat szerepében. Közlés van. Tényismertetés és sorsbeszámoló.

Két angol roma képzőművész, Damian és Delaine Le Blas hatalmas függönye ad mindennek hátteret. A színes világtérkép a Gypsyland Europa felirattal, a roma nemzeti jelképekkel és sok-sok szemmel a hatvanas évek pszichedeliáját és a képregényeket egyszerre idézi, tele játékossággal és végtelen egyszerűséggel. (Az outsider art/art brut jeles képviselője, Damian Le Blas néhány nappal a római előadás előtt, mindössze 54 évesen évesen hunyt el. Az ő tiszteletére az előadásban egyébként is szereplő roma himnuszt, a Gelem, gelem-et még egyszer elénekelték. Őszinte pillanat volt.)

Fotók: Gorki Theater

És miközben elismeréssel nézi az ember, mégis rettenetesen zavarban van. Mert az ún. üzenet – le a xenofóbiával és a rasszizmussal, írjuk már Európa történelmét a mindenkori kisebbségek szemszögéből is – működik, nem az előadás. Nem finomkodnak, egyenes beszéd és szókimondás van. Rájátszanak a roma és a queer sztereotípiákra is a vibrálóan színes, keveset takaró ruhákkal, a cross-dressinggel. Ettől az önreflexiótól és az előadók brutálisan kemény élettörténete miatt lesz döbbenetes erejű a produkció. Attól, hogy ha nem vagyunk észnél most, az utolsó pillanatban, széteshet Európa. Nem, nem a jelenetek szövete laza, nem a római Teatro Argentina klasszikus, aranycirádás, több emeletes színháztermében veszik el a hatás és oszlik semmivé az energia. A koncepciót, az ötletet, a színpadon kívülit, a privát átélteket respektáljuk, azzal vagyunk empatikusak, az taglóz le, nem a színpadi hatás, nem a sokéves tapasztalatok ellenére amatőrbe hajló színészi erő. (A svéd Lindy Larsson az egyetlen kivétel. Neki van jelenléte, benne tényleg van kraft. Riah May Knight pedig képes diszkódívává átváltozni.) Valahogy lötyög minden. Dokunak nem elég doku, színháznak nem elég színház. Csak az aktivizmus gondolatisága, nem pedig a forma teatralitása működteti. A patetikus agitprop elnyomja Brechtet.