Lehet, hogy valaki rajongott az Erőszakikért, letöltötte, megrendelte, elolvasta és feldolgozta Martin McDonagh darabjait, és most úgy gondolja, kívülről ismeri a drámaíróból lett filmes stílusát, a fekete humort, a gyönyörű ritmusú káromkodásokat, a fájdalomból születő erőszakot, meg a mániáit bűnről, halálról és megváltásról, de a Három óriásplakátra akkor sem lesz teljesen felkészülve.
Pedig nem frissült a stílus, ez a coeni abszurdból gyúrt és erőszakban fogant humanizmus, a humor továbbra is szénfekete, McDonagh pedig ugyanazt gondolja bűnről, halálról és megváltásról, de a Három óriásplakát így is képes meglepni. Nem egyszer, nem kétszer, hanem folyamatosan. Talán mert jóval ismerősebb és jóval amerikaibb sémákból csíráztatja ki ezt a történetet, mint az Erőszakikat, és van mersze és persze ritmusérzéke mindig másfelé kanyarodni, mint azt várnánk.
„Megerőszakolták, miközben haldoklott, de még mindig nem tartóztattak le senkit érte. Hogyan lehet ez, Willoughby rendőrfőnök?” Egy elhagyatott úton, vérvörös plakátokra mázoltatja fel provokatív üzenetét a lányát gyászoló Mildred (Frances McDormand legnagyobb alakítása a Fargo óta, meg is kaphatja érte a második Oscarját). Nyolc hónapja nem történt semmi, ezért a saját kezébe veszi az ügyet, és úgy dönt, háborút indít a város ellen. Nem érdeklik az észérvek, hogy nincs nyom, se tanú, se gyanúsított, és az se, milyen bajai vannak az egyébként jószívű rendőrfőnöknek a magánéletében. Eredményeket akar, de azonnal.
És meg is kapja, még ha nem is azt, amire számít. Mert nem a gyilkosok kerülnek elő – elvégre nem krimiben, hanem kisvárosi szatírában járunk, ezt McDonagh elég hamar leszögezi –, hanem a mindenkiben ott lappangó bigott, aki csak a maga igazát látja. Ettől az árnyalástól lesz érdekes a Három óriásplakát: hogy nem csupán egy betonkemény nőről szól, aki már túl öreg, fáradt és türelmetlen ahhoz, hogy lenyelje az igazságtalanságot, és ezért ráborítja a bilit a hatalmi pozícióban lévő férfiakra, hanem arról a vakságról, amit bárki elkaphat, ha teljes mellszélességgel győződik meg a saját igazáról.
 Jelenetek a filmből |
Mildredben olyan magasra csap a fájdalom, olyan régóta mardossa a bűntudat, és a saját felelőssége a tragédiában, hogy átgyalogol mindenen – még a fia fájdalmát is félresöpri, aki nem akar tudni a gyilkosság részleteiről –, hátha csillapodik a gyásza útközben. A Három óriásplakát telibe találta a #metoo-tól hangos Zeitgeistet, de csak az fogja egy nő tabutörő kereszteshadjáratának látni, aki minden filmben a beleértett aktuálpolitikai vagy társadalmi tartalomnak szokott tapsolni. Mert tapsolni itt nem az önmagáért kiálló, de ezt a kiállást erőszakos túlkapásokig fokozó nőnek, hanem inkább annak lehet, hogy McDonagh a hirtelen robbanó brutalitás helyett az ugyanilyen váratlanul előtörő empátiával sokkol. A bosszúról azt mondja, amit a bosszúról szokás, hogy az erőszak erőszakot, a gyűlölet meg gyűlöletet szül, de mindig hozzáteszi, hogy ha átvészeltük, akkor van rá esély, hogy szót értsünk egymással. Nem sok, és ahhoz a kevéshez is előbb vért kell köpni, ölni és meghalni, szétverni és szétveretni, de túl vagyunk rajta, ha kiadtuk a dühöt, a frusztrációt, akkor a legváratlanabb pillanatokban talán megnyilvánulhat az együttérzés.
Ezek miatt a pillanatok miatt olyan jó, olyan érett, olyan szerethető film a Három óriásplakát. Mert ezek általában járatlan utakra visznek, máshova lyukadunk ki, mint amerre elindultunk, mintha csak Tarantino érzékenyülne el egy elegáns vérengzés, egy frappáns káromkodásokkal tűzdelt összetűzés közben. És hát a fájdalomról, a bűntudatról, vagy a szimpla idiotizmusról is jobban tud így McDonagh beszélni, ami az erőszak mögött lapul és ami félresiklatja az emberek amúgy sem túl nemes szándékait, miközben azt is megengedi neki, hogy mindig akkor csorgasson humort a drámába, amikor éppen nem számítunk rá. Szakmailag az itt a zseniális, ahogyan új szintre emeli a hangnemkeverést, ahogy valami igazit és megkapót kever ki abból, ahogy egymásba folyik a tragédia és a vígjáték, a gyász, a düh meg az emberszeretet, de igazán emlékezetesek az arcok maradnak, az aggodalom McDormand vérrel körbepötyözött szemeiben, vagy a mélázás, ahogy talpra segít egy hátán fetrengő bogarat.
A problémák akkor kezdődnek, amikor McDonagh már nem érzelmileg komplex jelenetekben járja körül a meglehetősen egyszerű tételét, hanem elkezdi kimondani és kimondatni azt, ami amúgy is nyilvánvaló. Humorral se tudja mindig elvenni a giccs élét (szarvassal diskurálni halálról és megváltásról utoljára Helen Mirrennek állt jól A királynőben, de neki sokat segített, hogy a szarvas a nemrég elhalálozott Diana hercegnőt szimbolizálta ott), és a szálakat se sikerül mindig elegánsan elvarrnia. Igaz, ez korábban sem ment, mert McDonagh bevallottan párbeszédeket ír jól, a történetet is arra viszi, amerre a dialógusok haladnak – ezért tud meglepő helyekre kanyarodni, de ezért kell valószínűtlen koincidenciákat közbeékelnie, hogy irányban tartsa a fináléit.
 A képek forrása: MAFAB |
A Három óriásplakát a végére ereszt az erős érzelmi szorításán, és abban is van némi igazság, hogy nem járja körül alaposan a rasszizmus témáját, a feketék ellen elkövetett rendőri visszaéléseket pedig csak poénokra méltatja, pedig kisvárosát és előítéletes rendőreit is abba a Missouri államba helyezi, ahol a #BlackLivesMatter mozgalmat kirobbantó rendőri visszaélések történtek. De kár lenne nyers realizmust számon kérni McDonaghon, mert ő nem az amerikai közélet és politika ütőerére akarta tapasztani a kezét, hanem kitért katolikusként az érdekelte most is, ami az Erőszakikban: hogy hogyan terelgetheti egy-két lépéssel közelebb a megváltás gyengén pislákoló fényéhez a mélysötétségben piáló és kokózó, gyermeklelkű idiótát, akit ott Colin Farrell, itt Sam Rockwell játszik szemenszedett zsenialitással. Rockwell bamba zsernyákja nem született rasszistának, megszokásból, kényelemből lett az, másokat bántani, verni, megalázni pedig azért szokott, mert nem tudja, hogyan lehetne másképp viselkedni. A Három óriásplakát néhol szentimentalizmusba hajló, de mindvégig erős drámájának az ő változása ad ívet és frissességet – szívem szerint postáznám is érte az Oscart neki. Megérdemelné ő is, McDormand is, de főképp McDonagh, aki a túl meta Hét pszichopata és a si-cu után most megint abba az ihletett csúcsformába lendült, amiben az Erőszakikat írta. Így aztán pont ugyanannak látjuk, mint tíz évvel ezelőtt: a legjobb humorérzékű zseninek Tarantino na meg a Coen fivérek után, aki végre filmrendezőként is megtalálta és a tökély közelébe fejlesztette stílusát.