Az operát magyar nyelven állították színpadra: a dalszövegeket Csákovics Lajos fordította. Az eredeti változatot rengeteg prózadialógus terheli. Ezeket gyakorlatilag kihúzták a mostani előadásból, az énekesek nem játszottak prózai részeket. Viszont két nem énekes szereppel bővült a produkció. Ezeket két fiatal kolozsvári színész, Tőtszegi Zsuzsa és Jakab Tamás alakította. Ők kommentálták az eseményeket, valamint néhány plusz információt adtak át a közönségnek. Valamennyire kívül álltak a színpadi cselekményen, mégis a játéktéren mozogtak. Ez két szempontból is előnyös volt. Egyrészt az ősváltozat prózadialógusai eléggé fárasztanák a mai közönséget. Másrészt a jelenkori operaénekesek hírhedten rosszul beszélnek. Így pedig megkímélték őket a prózai feladatoktól. Remek ötlet! Ebből jó átdolgozás születhetett volna. A megvalósítás viszont kevésbé sikerült. A színpadi beszédet modorosnak és túljátszottnak találtam. Az új prózai szöveget egyébként egy erdélyi magyar író-költő, Demény Péter írta.

 

A kompozíció szerkezetét is átrendezték egy kicsit. Az első szünetet később tartották, mint az eredeti változatban. Ezt szerencsés átalakításnak tartom. A bagdadi színt ugyanis korábban kettévágta a szünet. Máshonnan, a harmadik felvonásból pedig kihagytak egy epizódot. Azt a jelenetet, amikor a tuniszi emír felesége el akarja csábítani a főhőst, Huon lovagot. A nemes szerelmespárt két segítő kíséri. Az ő szerelmi kettősüket áthelyezték az opera első harmadából az utolsóba.

 

Selmeczi György rendezése hagyományos ötletek sorára épült. Sok részletet kidolgozatlannak éreztem. A tömegjelenetek statikusak voltak, néha szinte semmi sem történt percekig. A táncbetétek konvencionális, kicsit lapos koreográfiákra épültek (koreográfus: Jakab Melinda). A színpadkép is szegényes volt. Szellemesnek találtam viszont a lógatott díszleteket. A zsinórpadlásról óriási rovarokat, tengeri élőlényeket eresztettek le (díszlet: Lőrincz Gyula). A játéktér elé pedig olykor félig áteresztő vásznat engedtek. A vetítés sajnos elég amatőr és giccses képi effektusokra épült. A jelmezeket – Ledenják Andrea munkáit – a többi vizuális elemhez képest igényesen kidolgozták. A rendezés és a látványvilág is dinamikusabb és humorosabb lett a második felvonásban. Az elektronikus hangeffektusok ellenben a dilettáns vetítés színvonalán álltak.

 

Szólni szeretnék az akusztikai problémákról is. Az énekeseket sokszor nehezen vagy alig hallottuk. A színpadon nem volt kemény díszlet, így a hang nem verődhetett vissza. A csupasz színfalak és függönyök elnyelték az énekhangot. A problémát fokozta, hogy a szólisták teljesítménye sokszor elég szerény volt.

 

Pataki Adorján (Fotó: Nagy Attila, a képek forrása: Magyar Állami Operaház)

Az előadás egy együttműködési szerződés keretében valósult meg. A koprodukcióban két intézmény vett részt, a Kolozsvári Magyar Opera és a budapesti Magyar Állami Operaház. A pénzügyi korlátok sok mindent megmagyaráznak: a szegényes látványt, a nem annyira imponáló szereposztást és a szerepösszevonásokat is. Az egyik színész, Rareş Arcadie Cîmpean három szerepben is a színpadra lépett. Bagdadi kalifaként, tuniszi emírként és – kapaszkodjanak meg – Nagy Károlyként is bemutatkozott. Román színészről van szó, aki a határon túli magyar társulatban játszik. A pénzhiány így teremt teljes multikulturalizmust.

 

Az Oberon egyébként Weber utolsó befejezett operája. A szerző két hónappal a bemutató után meghalt. Az operát Londonban mutatták be, 1826-ban. Az angol librettót James Robinson Planché írta. Ő nemcsak szövegkönyvíró volt, hanem régiséggyűjtő is, főállásban pedig katonatiszt. Egy klasszicista író-költő, a német Christoph Martin Wieland írt elbeszélő költeményt Oberon címen. Ez a mű a Weber-opera alapja. Az Oberonban sokféle műfaj és hagyomány keveredik. A középkori lovagregények világa találkozik Az ezeregyéjszaka meséivel és a Szentivánéji álommal. Ez az eklekticizmus viszont dramaturgiai következetlenségekhez vezet.

 

Magyar és román előadók együtt léptek föl. Az operában egyébként több néma szerep is van, ilyen például a tündérkirálynőé, Titaniáé. A férfi főszerepet, Huon de Bordeaux-t Pataki Adorján alakította. Sokszor mint fatuskó állt a színpadon, és sajnos a hangja is ilyen volt. Később szerencsére lágyan és szívhez szólóan is megszólalt. A szerep megformálásába Pataki Adorján több parodisztikus elemet vihetett volna. A macsós vonásokat könnyen nevetségessé lehet tenni. A női főszerepet, Reizát Covacinschi Yolanda énekelte. Alakítása egysíkú és halk volt. Hiányoltam az átélést. Viszont felkészült technikával énekelt. Az opera egyik leghíresebb számát, az Óceánáriát már több érzelemmel és színnel adta elő. Ez volt az előadás egyik legkiemelkedőbb pillanata. A segítőtársakat Molnár Mária (Fatima) és Balla Sándor (Sherasmin) alakította: ők természetesebb énekideált követtek. A tündérkirály, Oberon szerepében Tony Bardont hallottuk. Eleinte erőtlennek éreztem, később viszont volt valami megnyerő lazaság abban, ahogy énekelt. Kiemelnék két mellékszereplőt, akik meglepő módon jobb teljesítményt nyújtottak, mint a főszereplők. Veress Orsolyára és Fülöp Tímeára gondolok. Veress Orsolyát Puck szerepében láttuk. Drámai és életerős alakítást nyújtott. Fülöp Tímea a sellő szólamát énekelte. Jelmeze a harmincas évek Csárdáskirálynő-előadásaira emlékeztetett. Valószínűleg egy Kálmán Imre-produkcióból kölcsönözték a ruháját. A viccet félretéve: tényleg jól énekelt. Csak a kürtös ne bakizott volna ennyit!

 

A vonósokat néhol nyersnek éreztem, és az intonáció sem volt kristálytiszta. Viszont hallhattunk egy-két szép klarinétszólót. A Kolozsvári Magyar Opera zenekarát Jankó Zsolt vezényelte. A kórus olykor tiszta magyar kiejtéssel énekelt, az opera végén azonban egyre rosszabb teljesítményt nyújtott.

 

Mégis minden fanyalgásom és szemtelenségem ellenére elismerem: fontos, hogy legyen határon túli magyar operajátszás.