Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeleti úton életre hívott fundációja, az irodalmi mecenatúra e nemes intézménye jószerével már a létesítése pillanatában heves indulatok, ragadós gyanúsítások és ádáz intrikák középpontjába került, s az irodalomtörténetből oly ismerős ellentétek végigkísérték az alapítvány teljes történetét. A nagy- és kisdíjak évenkénti odaítélése körül menetrend szerint kipattanó viták, a korabeli irodalmi élet vészes tőkehiányáról árulkodó könyökharcok, ajánlkozások és megrendítő sérelmek tehát már Babits Mihály alapítványi kurátori működésének éveiből is bőséggel kimutathatók (amint erről a recenzált dokumentumgyűjtemény megelőző köteteiből is bizonyságot nyerhet a zavarba ejtően prózai belküzdelmek és külső támadások iránt érdeklődő olvasó), ám mindez meg sem közelítheti azt a szennyáradatot, ami 1941 után zúdult a Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítványra. A támadások megélénkülésére bizonnyal bátorítólag hatott az általánosan respektált, őszinte és mímelt köztisztelettől egyaránt övezett Babits halála is, azonban a főok a kor mindent átható szégyenteljességében keresendő.

Téglás János lelkiismeretes és példaszerű gyűjtése kiábrándító újságcikkek és parlamenti felszólalások sorával illusztrálja, milyen közéleti tónus uralkodott 1941 táján, s miféle szennyes indulatokat keltett az alapítvány díjainak odaítélésére vonatkozó eme kitétele: “akik minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek.” “Hol vannak ezek a zsidó írók, azoktól a magyar tehetségektől, akik sohasem jutottak díjazáshoz azért, mert fajiságukat megtagadni nem akarták” – háborgott az Országgyűlés plénumán a nyilaskeresztes, utóbb a kormánypártra váltó Matolcsy Mátyás, “Úgy van!” – helyeselt neki a hintapolitikájáról elhíresült Kállay miniszterelnök.

A kereszttűzbe került magánalapítvány, s ügyvivője, az irodalomtörténetben oly ellentmondásos jegyekkel felruházott Basch Lóránt ügyvéd pedig önkorlátozásra kényszerült, s a díjak odaítélésében mind gyakrabban vált szemponttá a sajtóvádak, az antiszemita összeesküvés-elméletek elhárítása. Természetesen hiába, hiszen az ilyesféle vádak mindenkor roppant gyorsasággal alkalmazkodnak a megváltozott helyzethez, s így ha csupa "színárja" nyert Baumgarten-díjat, már kész is volt az új ítélet: “Ilyen ellenőrzéssel, a mai “nehéz” időkben az alapítvány csak nagy ügyességgel állhat az eredeti tendencia szolgálatában. Az apró zsidócskák, akiknek ideális akváriuma volt ez az alapítvány, csak mártírdugsegélyeket élveznek egy nehéz sóhajtású, könnyes kézszorítás kíséretében.” (Nemzetőr, 1942. jan. 30.)

Téglás dokumentumgyűjteménye rekonstruálja a fundáció lavírozását, segélyezési gyakorlatát, az irodalmárok nem lanyhuló ajánlkozását, a díjak odaítélését megelőző intenzív levélváltásokat, kampányszerű felbolydulásokat. S rekonstruálja az 1945 után megváltozó körülményeket, amikor is a Baumgarten Alapítvány pár rövid, vitáktól és veszekedésektől, s persze kuncsorgásoktól korántsem mentes, ám békés esztendőt követően újfent az irodalompolitikai, ezúttal persze már baloldalról érkező támadások céltáblájává vált. S ezen nem segített Lukács György inkorporálása, s nem segítettek a Révai Józsefhez intézett folyamodványok sem: az államszocializmus és Kossuth-díja maga alá temette a tőkepénzből létesített alapítványt. A Szabad Nép irodalmi ítéletvégrehajtója, Keszi Imre (aki felesége, Hajnal Anna Baumgarten-díja révén tán némi hálát is érezhetett volna) reménye beteljesült: “a polgári irodalom szánalmasan szegényes” díja, s a Sas utcai háztulajdonosként figuráló alapítvány – "szűkölködő magyar írók" immár nem lévén – 1950-ben végleg eltűnt a magyar irodalom színéről.