Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A JÓ LENGYEL

Gdański múzeumok
2018. jan. 2.
Gdańsk és Gdynia – a Hármasváros nagyobbik kétharmada. Az utóbbi években nyílt múzeumaikkal a lengyel történelem három, nem csupán lengyel kontextusban érdekes és fontos momentumának állítanak emléket: a II. világháborúnak, a Szolidaritásnak és az emigrációnak. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Ha időben visszafelé megyünk, a három közül a II. világháború múzeuma a legújabb, 2017-ben nyílt meg, erős politikai ellenszélben. Az ötlet 2007-ből származik, gazdája a szintén gdański illetőségű Donald Tusk volt. Egy évvel később kérte fel Pawel Machcewicz történészt, hogy egy olyan koncepciót dolgozzon ki, ami nem csupán bemutatja, de kontextualizálja az 1939–1945 közti lengyelországi eseményeket. A megnyitó évében azonban erős kritika érkezett a jelenlegi kormányzat felől: túl univerzális, internacionális, globális, nem elég lengyelközpontú, nem mutatja elég hősiesnek a lengyel népet – ezek és szinonimáik záporoztak vádként az igazgatóra. Az aktuálisan regnáló Kaczynskiék megpróbálták Machcewiczet elmozdítani a helyéről, az intézménytől támogatásokat vontak el, a szervezeti felépítésen változtatva akartak befolyást szerezni, és újra akarták rendeztetni a kiállítást. 

A II. világháború múzeuma
A II. világháború múzeuma

Arról nem szól a fáma, a jelenleg látható anyag mennyiben kompromisszumok eredménye, mindenesetre az érintetlen szemlélőnek két dolog tűnik fel. Az egyik a háború átélhetővé tétele. A koncepció ugyanis nem elsősorban a katonai hadmozdulatokra, a különböző szintű parancsnokok térképeken és terepasztalokon megrajzolt műveleteire összpontosít, a dátumokra és a felfoghatatlan nagyságú számokra, a rémtettekkel való sokkolásra, hanem a hétköznapokra, azok tárgyaira és történeteire. Egy fiatal amerikai nő fehér selyem esküvői ruhája, amelynek anyagát, egy elfogott japán katona fehér selyem ejtőernyőjét, vőlegénye csempészte haza. Fotók és a menyasszony cipője egy, a varsói felkelés alatti esküvőről. A tengerészgyalogosok induló egészségügyi doboza, benne fogkefével és óvszerrel. Élelmiszerjegyek és a boltokban megtalálható nem mindig valódi hozzávalókra alapozó receptek. Tábori levelezőlapok. Az óvóhelyre vitt babaház. Hadifogoly-tábori színházi előadás színlapja. Mintegy 2000 tárgy van a tárlókban, nagy részük magánszemélyektől került oda.

Ez a visszafogottság némileg ellentétben áll a Gdańsk városmagjától jó negyedórás sétára levő épület teatralitásával. A furcsa dőlésszögekkel operáló, rozsda és üveg múzeum a békés zöldben ugyanis úgy áll ki a földből, mint egy becsapódott bomba. A kiállítás a mínusz harmadik szintre került, ez megidézi az óvóhelyek és a lövészárkok képzetét is. A kiállítóterek egy 122 méteres folyosóról nyílnak – fölöttünk hatalmas magasság – olyan elrendezésben, hogy muszáj végignézni mindegyiket, a kijárathoz más út nem vezet.

Részletek a kiállításból
Részletek a kiállításból

Ami fontos: a gyereklátogatókról sem feledkeznek meg, nekik két kortársuk, Andrzej és Halinka mesél. Az osztályteremről, ahol még mindenki együtt ült, és a lakásról, amelyet három időpontban látunk. A falakon naptárcetlik. 1939. szeptember 1., ekkor még egy zsidó család lakik itt. 1943. március 8., az eredeti lakók gettóban, egy gdyniai családot költöztettek be a helyükre. 1945. május 8., a béke napja, a gdyniai családba a fiú nem tér vissza, a németek ellen harcolt, meghalt a varsói felkelésben. Változik a berendezés, az asztalon az újságok és az étel, a világ az ablakon túl, eltűnnek a falakról a képek, és változnak a szomszédok, a gyerekek hangja pedig egyre fakóbb, reményvesztettebb lesz. Egy kisiskolás számára átélhetővé és megérthetővé válnak a borzalmak.

Szintén pozitívum, hogy nem a Westerplattétól indul a történelem. A korabeli totalitárius ideológiák mindegyikét látjuk, plakátokkal, filmfelvételekkel, semleges és bizarr használati tárgyakkal illusztrálva, például egy fél Fiattal és piros színű karácsonyfagömbökkel, amelyeket fekete horogkereszt díszít. A Molotov–Ribbentrop-paktum facsimiléja sem maradhat ki, van szó és kép a Kindertransportról, és ízelítőt kapunk Gdańsk (pontosabban Danzig) szabad város békebeli életéből egy utcaképpel. Egy olyan utcaképpel, ahol az okadatolt tények ellenére mintha csak lengyelek éltek volna. 

És egy-két kivételtől eltekintve gyakorlatilag így folytatódik tovább a kiállítás: lengyel-, sőt kizárólagos lengyelhős-fókusszal. Ebben a Lengyelországban gyakorlatilag csak szenvedők és hősök éltek, átlagemberek, akik ellenálltak a náciknak, akik a londoni emigráns kormányhoz hűek maradtak, akik életük kockáztatásával konspiráltak és szabotáltak. Kollaboránsok nem. A zsidó szomszédok csak úgy, maguktól tűntek el. (Tudjuk, felénk is úgy szoktak.) Igen, ott van a jedwabnei osztálykép a kiállításon, rövid magyarázat is kíséri, de az az egy lakáskulcs, ami egy meggyilkolté volt, a szőrmenténi eseményleírás, az itt-ott elejtett félmondatok a kontextus megteremtéséhez kevésnek bizonyulnak. 

A női sorsok viszont figyelemreméltó módon jelennek meg. Az ellenállásban harcolók történeteivel, a fronton és a hátországban dolgozók munkájával, a nőkön elkövetett erőszakkal képben, szövegben szembesülhetünk.

A bőröndökből épített fal kevésbé direkt, mégis vizuálisan erősebb, több jelentéssel bír, mint a szétlőtt utcakép, közepén egy igazi tankkal vagy a sínekre állított vasúti vagonok, de mégis ez az utóbbi hatásvadászat kerül túlsúlyba. Hiába a közszemlére rakott különböző nemzetiségű katonai egyenruhák, Varsó, London, Hamburg, Drezda, Helsinki bombázásának kommentár nélküli felvételei, Sztálin pipája, az usztasák meg a partizánok említése, a Leningrád-szimfónia legendás előadása, a spontán lincselések, Hirosima bombázása, a nürnbergi per, Eichmann és más bujkáló nácik felkutatása, a kitelepítettek sorsa – jelentőségük, súlyuk elveszik, szinte annullálja azokat a kijárat előtti utolsó teremben végtelenítve vetített animációs film, a hollywoodi hőseposz-blockbusterek modorában készült A legyőzhetetlen, ami – igen, kitalálták – Lengyelország legújabb kori történetén visz végig. A jól megtermett fiatal férfi, akit jobbról vörös, balról fekete ellenség támad, tipor, ő menekül, és bár senki nem nyújt neki segítséget, a Lincoln-szobor is hátat fordít neki, hiába bukik el, ő feláll, újrakezd, mi több, felmagasztosul. Veszteségei ellenére, áldozatok árán is küzd a világszabadságért 1939 és 1945 között, 1956-ban, majd a 80-as években. 

A Szolidaritás Európai Központja
Az Emigráció Múzeuma

Ennek a 80-as évekbeli küzdelemnek állít aktívan emléket a Szolidaritás Európai Központja (videó itt), ami nem csupán a névadó szakszervezeti föderáció létrejöttét mutatja be, hanem könyvtárként, archívumként és kutatóközpontként is működik, rendezvényeknek ad helyet, továbbá civil szervezetek székelnek itt. A 2014-ben megnyílt élő emlékhelynél – a bejáratnál levő tábla szerint – kezdődik Európa, a szabadság, a demokrácia, a szolidaritás Európája. 

Az egykori Lenin Hajógyár kettes kapuja mögött álló épület egyszerű formáiban hajóra emlékeztet. Kívül rozsdaszín ez is, mint az időjárás viszontagságainak kitett, használaton kívüli tengerjáró. Belül méretes, de nem nyomasztóan tágas, beáramlik a természetes fény, benn is sok benne az élő zöld növény, amitől hívogatóvá, barátságossá válik a tér.

A kiállítás in medias res azonnal belevisz az események legközepébe. Erős a nyitó installáció: lekapart azonosítójú sisakok a plafonon, a daru, a hajógyár kapujára 1980. augusztus 17-én kifüggesztett fatábla a 21 pontos követeléssel. Multimédiás audioguide, lengyel-angol nyelvű monitorok, érintőképernyőkön elérhető anyagok, mintegy 1800, valós történetű tárgy segít abban, hogy a kapukon belüli és kívüli szereplőkkel, eseményekkel pontosan megismerkedjünk, hogy a második világháború utáni évtizedekkel szembesüljünk, hogy megértsük a Szolidaritás jelentőségét. 

A kiállítás részlete
A kiállítás részlete

Bár a múzeumi boltban Wałesa papír öltöztetőbabát vehetünk, nem ő a kiállítás hőse, nem az ő mitizálására törekedtek. A kurátorok tényközlésre szorítkoznak, a tényeknél makacsabb és sokkolóbb dolgok pedig nincsenek. A kiállítás létrehozói bíznak a látogatóban, ezért ugrálhatnak időben ide-oda. 1980 után például visszafelé, hogy a történeti előzményekből, az olvadásból, a lengyel 56-ból és 68-ból, Gomułkából, áremelésekből, antiszemitizmusból, ellenzéki értelmiségből, diák- és egyéb tüntesésekből, munkássztrájkokból összerakjuk a puzzle-t. Ezért nem kellenek szájbarágós magyarázatok a pápamobil intermezzója mellé, hogy miért volt fontos egy ilyen presszió alatt élő Lengyelországnak egy lengyel pápa, és azt sem kell túlbiztosítani, amikor látszólag a semmiből Teréz anya, Martin Luther King, Nelson Mandela, Andrej Szaharov vagy Václav Havel kerül egymás mellé egy terembe, mert értjük, mi a közös nevező.

Az országos és nemzetközi politikával párhuzamosan megjelennek a hétköznapok is. Az irodalom, a színház, a film, a zene, a képzőművészet ellenzéki alkotói és alkotásai segítik a kontextualizálást, csakúgy, mint a berendezett enteriőrök, a fotók – a rendőri brutalitás képeit okosan nem teszik közszemlére, minden esetben eltakarják azokat, és figyelmeztetik a látogatót, hogy csak akkor emelje fel a táblát, ha elég erősnek érzi magát –, az olyan tárgyak, mint rendőrök rabkocsija, amibe be is lehet menni, vagy az 1970-es gdański hajógyári sortűz egyik áldozatának, Ludwik Piernickinek a golyó átlőtte bőrkabátja mellbevágó drámai erővel bírnak.

A Jaruzelski-éra hadi-/szükségállapotát extenzíven dolgozzák fel, a személytelen adatok, dátumok, számok mellett személyes történetekkel. Döbbenetes ereje van a falnak, amelynek lyukacsosságát a kivágott tranzisztorok formája adja. A tranzisztor ugyanis az ellenállás jelképének számított, hordták kitűzőként. Kezdetben a hatóságokat nem érdekelte, aztán már az is elég volt a letartóztatáshoz vagy a vegzáláshoz, ha valakinek a hajtókáján meglátták. A leginkább felzaklató installáción jórészt fiatal és néhány középkorú arc látható. Választhatunk közülük. Eltűnésük vagy haláluk történetét hozzátartozóik mondják el röviden, pár mondatban. 

A helyzet tarthatatlanná vált, Lengyelországban is elindult a demokratizálódás folyamata, ott is folytak kerekasztal-tárgyalások, ott is megtörtént a rendszerváltás. Leomlott a berlini fal, a keleti blokk szétesett, a mesterségesen létrehozott államalakulatok tagállamai lassan függetlenné váltak, Európa térképe újrarajzolódott. Az eufória azonban elszállt, amihez az is kellett, hogy a rendszerváltáskor még hótiszta politikusok szisztematikus munkával majd’ ugyanolyanokká váljanak, mint elődeik. De erről már nem szól a lengyel fáma sem. Talán biztatásképp áll ott a falakon, jó sok nyelvre lefordítva az Emberi Jogok Európai Egyezményéből néhány kiemelt mondat. Talán ezért hagyhatunk üzenetet arculathelyes piros vagy fehér papírcetlin, amit felakasztva a falra kirajzolódik a Szolidaritás felirat. 

Részlet az Emigárció Múzeumának kiállításából. A szerző felvételei
Részlet az Emigárció Múzeumának kiállításából. A szerző felvételei

Ezekben az évtizedekben sokan hagyták el Lengyelországot disszidensként, róluk is megemlékezik az Emigráció Múzeuma, amelynek címe: Gdynia, ul. Polska, azaz Lengyelország utca 1. Szimbolikus jelentőséggel bír az 1933-as art deco épület: a hajóállomásnak adott otthont, sok lengyelnek ez volt az utolsó, amit az országból látott és emlékképként magával elvihetett. A gdyniai kikötő legszélén állunk, utána tényleg a tenger jön.

A genius locival megtámogatott, 2015-ben nyílt kiállítás egyik narratívája a 19. századból indul, felvázolva a kivándorlás első hullámának gazdasági-társadalmi okait, és végigkövethetjük a Sikora család útját az elhatározástól az ügynökkeresésen át a brémai kikötőbe való viszontagságos eljutásig és az Amerikába érkezésig. A másik narratíva az MS Batory óceánjáró történetére, az 1936 és 1971 évtizedek alatt változó úticéljaira és funkcióira épül. Persze, a kettő között és után vannak évtizedek, amelyek nem érintetlenek a kivándorlástól: nem marad ki a gazdasági világválság kora, illetve a szocialista tábort elhagyók például Magyarországon keresztüli menekülése sem. 

Itt is izgalmasak az illusztrációk és a tárgyak, itt is erősen építenek a hatásra, hogy minél több érzékszervünket bevonják, hogy nézzünk, olvassunk, hallgassunk, és partnerként kezelnek a rendezők, hogy élményeinkből mi magunk vonjuk le a konzekvenciát.

Az ma már történelem és megmosolyogtató, hogy a Polski Fiat melyik részébe mit és hogyan lehetett elrejteni a határőrök elől, ám a kiállítás rendezői segítenek abban, hogy gondoljunk napjaink menekültjeire is, akik életveszélyes helyekre bújva próbálnak egy biztonságosabb világba eljutni. Úgy számolják, húszmillióan élnek Lengyelország határain kívül olyanok, akiknek lengyel gyökereik vannak. Ez a múzeum a felölelt kétszáz éves történelem túlnyomó részét nekik szenteli. Ennél viszont jóval fontosabb gesztus, hogy nem feledkezik meg a jelennel való áthallásokról sem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek