Fekete Ádám: Reggeli dinoszauruszokkal (brontoszauruszokkal főleg) / Stúdió K Színház
2018.03.19.

Ki ne ismerné a gyermekkor iránti nosztalgiát? Néha visszamennénk a régmúlt időkbe, amikor még könnyű és gondtalan volt minden, vagy legalábbis annak tűnt, iskolába és osztálykirándulásokra jártunk, anyukánk sonkás szendvicsével a táskánkban, vagy csak álmodozva flamingókat kergettünk... DARIDA VERONIKA KRITIKÁJA.

A visszaemlékezés során nem egyszerű a valóság, a képzelet és az álom világa között meghúzni a határt, habár lehet, hogy nem is érdemes. A Reggeli dinoszauruszokkal szereplőinek életéből mintha kiesett volna egy szakasz, így életidejük nem folytonos, rések vagy szakadékok tátonganak bennük, melyeket nem képesek betölteni.

Spilák Lajos, Pallagi Melitta
Sipos György, Spilák Lajos, Pallagi Melitta

A saját nevükön játszó szereplők az emlékezet más-más betegségében szenvednek. Melittát (Pallagi Melitta) szemmel láthatóan depresszió és letargia gyötri, attól a naptól kezdve, amikor felfedezte, hogy minden körülötte levő dolgot és személyt kicseréltek a tökéletes hasonmására. Barátja (Sipos György) hiába próbálja kimozdítani ebből a mély lehangoltságból, azáltal, hogy tizennégy napos stoppolással elcipeli egy tizenkét éve visszavonult zenész-énekes koncertjére, melyre abban a világvégi, tragikus kocsmában kerül sor, melyet Kata (Homonnai Katalin) vezet. Minden erőfeszítés hiábavaló, mert a csupán előttük fellépő énekes nem énekel. Microwave Horse Johnson alias Lajos (Spilák Lajos) alkotói válsága fia, Dani (Lovas Dániel) kómába esésével kezdődött, azóta képtelen a zenélésre. A kórház oxigénsátrában fekvő fiút két koravén gyerek, Zoli és Laura, ápolja. Zoli (György Zoltán) már négy éve világgá ment, de valahogy épp ebben a kórházban kötött ki. Laura (Songoro Laura) viszont nem tartozik senkihez, csak lébecol. Rajtuk kívül még egy napjait céltalan telefonálgatással töltő asszony bukkan fel (Nyakó Júlia), aki ismeretlen rokonokkal folytat üres beszélgetéseket. 

Ezek között a látszólag vagy valóban idegenek között furcsa kapcsolatok bontakoznak ki és szűnnek meg az előadás két órája alatt. Akik közel álltak egymáshoz, most eltávolodnak, akik elveszítették egymást, nem tudnak egymáshoz visszatalálni, akik most találhatnának egymásra, valamiért mégsem élnek ezzel a lehetőséggel. Vagyis elvétett találkozások és elszalasztott esélyek gazdag tárházát látjuk: fel nem ismerésekkel és meg nem látásokkal. Egyfajta eredendő és teljes elveszettség jellemez minden szereplőt, időben és térben egyaránt eltévedtek, ebből adódnak tévedéseik és félreértéseik.

Nyakó Júlia
Nyakó Júlia

Fekete Ádám most is (mint korábban a Trafóban játszott, Csoportkép oroszlán nélkül című darabjában) létállapot- vagy életérzés drámát alkot, hangulat- vagy atmoszféra színházat hoz létre. Mindezt egy teljesen sajátos, azonnal felismerhető, egyedi hangon teszi. Ugyan a szöveg hátterében felfedezhetők egyes előzmények (Beckett, az abszurd színház,  Peter Handke magánybeszédei és Botho Strauss dialógusai, a posztmodern melodráma, nem beszélve a popkulturális és filmes utalásokról), ám ezek felfejtése felesleges, mivel abszolút mértékben beleolvadnak a műbe. Emellett, bizonyos értelemben szemben a kortendenciákkal, Fekete Ádám történetekben gondolkodik, pontosabban olyan történetszálakban, amelyek hosszas kitérők után egy bizonyos irányba tartanak, hogy aztán a cél közelébe érve vagy megszakadjanak, vagy vissza- (a visszájukra) forduljanak. Itt nincsenek happy endek, könnyes egymásra találások, ahogy nincsenek biztos és véglegesnek tűnő megoldások sem. Nem rendeződik vagy oldódik meg a szereplők sorsa, csak miután valamennyire megismertük őket, elengedjük a megfigyelésüket. Biztosak lehetünk ugyanis abban, hogy életük épp így – a semmiben semmizve – folyik tovább. Végső soron van ebben valami megnyugtató, hiszen azt igazolja, hogy csupán hétköznapi, apró katasztrófák sorozatát látjuk, valójában viszont, ahogy a záróakkordban elhangzik: „nincs semmi baj”.

A szöveg dramaturgiáját zenei szerkesztésmód jellemzi: ismétlődésekkel, főmotívumokkal, szünetekkel. Előadásmódja, ennek megfelelően, leginkább adagio vagy andante con tristezza. Ez a lassúság (végtelen csendek, hosszú hallgatások, kitartott gesztusok, elnyújtott mozdulatok), ez a szomorúság vagy nihil ugyanakkor sok humorral párosul. Nevetünk a szereplők frázisain, melyeket magunkban már előttük kimondunk, csetlés-botlásaikon, félresiklott vágyaikon, határozatlan törekvéseiken. Vagyis a nevetséges emberi esendőségen.

Mindehhez persze kell egy olyan társulat, mely szerethetővé tudja tenni saját gyarlóságunkat, béna toporgásunkat, kapcsolatképtelenségünket és a valakihez tartozás iránti sóvárgásunkat. Szerencsés módon, ez az előadás nem is kerülhetett volna jobb helyre. A Stúdió K az a színház, amely már évtizedek óta állandó, biztos színvonalat és erkölcsi normát képvisel. Ez utóbbi alatt azt értjük, hogy minden bemutatójukkal egy fontos ügy mellé állnak: legyen az akár egy társadalmi problémára vagy jelenségre való figyelemfelhívás, akár egy a színházi szakma által mellőzött, nagy alkotó meghívása, vagy akár a fiatal, tehetséges színházcsinálók támogatása. 

Fotók: Pinter Leo. Forrás: Stúdió K
Fotók: Pinter Leo. Forrás: Stúdió K

Ebben az új előadásban is megfigyelhető, milyen nagyszerű összhangban dolgoznak együtt a hivatásos és az amatőr színészek. Pedig a rendezés (szintén Fekete Ádám) a színészek számára létező legnagyobb kihívás elé állítja őket, mely a nem játszás. Ugyan minden apró mozdulatnak megvan a  pontos koreográfiája, de gyakoriak a leállások és az állóképek. Ezekben a mozdulatlan pillanatokban a színészeknek egyszerűen csak jelen kell lenniük; de ez a természetes és keresetlen egyszerűség egyben hitelességük mércéje is, azaz a legnehezebb feladat vagy vizsga, melyet kitűnően teljesítenek. 

Arról sem hallgathatunk, hogy a darab befogadása, nyomon követése a nézőtől komoly erőfeszítést követel. Rá kell hangolódnia erre a szokatlan gondolatritmusra, hozzá kell lassulnia az események menetéhez. Ez nem mindenkinek sikerül (vagy túl jól sikerül: a mellettem ülő néző például az egyik félálomszerű jelenet során valóban álomba merült), aminek oka lehet a néhány teljes sötétségben lezajló emlékszín vagy túl hosszú monológ. Ugyanakkor a dráma szerkezetében megjelenő törések mintha az idő helyrehozhatatlan kizökkenésére utalnának, a kronologikus idő zűrzavarára. 

Kissé poétikusabban, úgy is tekinthetünk ezekre az üresjáratokra, mint a „szív kihagyásaira” (ez volt Az eltűnt idő nyomában eredetileg tervezett címe), mivel az előadás pontosan érzékelteti, hogy mit is érthetünk ezalatt. Továbbá, ahogy Proust regényének kezdetén az álmodó elbeszélőt mintegy körbeveszik az egykori idők, nézőként, az éber álom állapotában, hasonló élményben lehet részünk. A Reggeli dinoszauruszokkal (brontoszauruszokkal főleg) minket is képzeletbeli utazásra invitál, saját gyermekkorunk elveszett vidékei felé. De vajon képesek vagyunk még visszatalálni? 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.