Ez fűti át a karrierindító Csokoládé hőseit, amelyben fehér úrinő és fekete szolgája hevülnek föl egymás iránt, de ez vezet el Nenette és Boni testvérpárjának végzetéig vagy a Fütyül a halálra szerelmi háromszögének tragikus feloldásáig is. Denis egyszerre távolságtartó és érzéki filmjeiben ezt a kielégíthetetlen vágyakozást néha nyers költőiségében ábrázolja (Szép munka – milyen beszédes cím!), máskor inkább borzalmát és horrorisztikusságát (Kínzó mindennapok), vagy szentimentális átszellemültségét (Péntek este) mutatja meg.
De legújabb filmjében inkább a nevetségessége tűnik föl. A Jöjj el napfény! ugyanis egy ötvenes évei elején és folyton miniszoknyában járó festőnőről mesél, aki folyton-folyvást az Igazit keresi – méghozzá imponáló munkabírással, komikus ügyetlenséggel és a valahai Denis-hősök pusztító elfojtásait teljesen nélkülözve. A vágy tárgya immár maga a szerelem: Juliette Binoche hamar lelkesedő és hirtelen csüggedő művésznője valójában egy ízig-vérig romantikus és elődeinél jócskán kevésbé titokzatos karakter, aki masszívan burzsoá közegében kedvesen botladozva próbál Férfit szerezni magának.
 Jelenetek a filmből |
És ezzel a valahai botrányhős Claire Denis (aki másfél évtizede még a Kínzó mindennapok horrorjával sokkolta rajongóit) alighanem minden korábbinál konvencionálisabb területre érkezett, méghozzá a szofisztikált szerelmi vígjátékok és a jellegzetes francia középfilmek terepére. Újra belakhatjuk tehát az ismerősen elegáns francia éttermeket (markáns közelképet kapunk egy tál hasábburgonyáról!), a szép francia tájat vagy éppen a sarki boltokat (a hal-árus jelenetek Truffaut fáradtabb Doinel-filmjeinek – pl. Családi fészek – croissant-komédiáját idézik), és rendre hosszú beszélgetések között találjuk magunkat férfiak és nők között – akár Catherine Deneuve és Gérard Depardieu bármely tetszőleges filmjében. Sőt! A Jöjj el napfény! teljes cselekménye – micsoda pre-feminista, avítt koncepció! – nagyjából a nyitánytól a fináléig férfiak és nők beszélgetéseire épül.
Színészi gesztusokat és mondatokat fürkészni – látszólag erre a régivágású kalandra hív tehát a lenyűgöző vizualitásáról nevezetes Claire Denis, méghozzá melankolikus, őszies, blues-os hangulatban (lásd Stuart Staples borongó zenéjét). De blődség lenne a Jöjj el napfény!-t a nagy stílusművész pihenőjeként vagy valami enervált komédiának elkönyvelni. Hiszen már abban is van valami radikális, hogy a cselekmény feladja a lineáris elbeszélést a szerelmi duettek önkényes soráért – amely duettek pedig külön-külön sajátos formanyelvvel tűnnek föl előttünk. A köpcös bankár és a megalázott nő (Binoche) kocsmai cicázása lágyan ringó hosszú beállításban bontakozik ki, a lelkizős színész kellemes flörtje kitartott arcképekben és (mintegy a szerelmi bizonytalanságot közvetítve) meghökkentő tengelyugrásokkal jelenik meg, az elegáns, fekete férfi (Denis egyik fétisszínésze, Alex Descas) csókja és ölelése pedig intim részletképekben és egyetlen hosszabb totálban tárul elénk.
 A képek forrása: MAFAB |
Denis okosan visszafogott filmje sorra-rendre képes megújítani belső szabályrendjét és újszerűen elbeszélni a vágyakozás és a közeledés történetét – ráadásul humorral és valódi meglepetésekkel mesél arról, ahogy a gesztusok félremennek, vagy ahogy az érzelmek erejüket vagy irányukat vesztik – legyen szó a randevú végén hosszan szorongatott ajtókilincsről, vagy egy mosolyról, ami a szándékolttal ellenkező hatást éri el. Denis továbbá felettébb szellemesen tudósít arról az önhitt polgári közegről, amelyben a regényes szerelem és a testi eksztázis éppúgy alanyi jogon jár az ötven felettieknek, mint a huszonéveseknek.
„Elegáns”, „érett” és „kifinomult” mozi a Jöjj el napfény! – az ilyen jelzők illenek rá, de mégsem tesznek neki igazságot. Mert hiába a hangnemkeverés bravúrja vagy Juliette Binoche energikus magánszáma, ebben a filmben a legfőbb mutatványok valójában apró érzéki eseményekhez, zsigeri szinten ható megoldásokhoz köthetők. Ilyen az a pillanat, amikor a kamera a hálószoba előtt álló festőnő lábára svenkel, majd a folyosón a szeretkezés utáni búcsút mutatja; ilyen a főhős végig láthatatlan lányának sokkszerű feltűnése; vagy ilyen a szex előtt az ujj megnyalásának katasztrófája is. Claire Denis továbbra is a kihagyás vagy a sűrítés költői gesztusaival tudja a legnagyobb hatást elérni, de a kései szerelemvágy lírai tragikomédiáját is az efféle apró sokkélményekben tudja a legjobban megragadni. És ezek azok a pillanatok, amelyek olyannyira meghálálják a néző befektetett munkáját, hogy a Jöjj el napfény!-t hosszabb távon, vadabbul, esetleg életre szólóan is meg tudja szeretni – de ez alighanem már inkább a hivatásszerű cinefilek kiváltsága lesz.