Most mégse sikerült. Tán éppen azért nem, mert az eddig leginkább vizuális effektekkel foglalatoskodó Michael Gracey mozifilm helyett valóban (igen kapkodós) showműsort rendezett. Főszerepben a legendás cirkuszalapító, P.T. Barnum, pontosabban annak végletekig idealizált Hugh Jackman-megfelelője, a szegénysorsból kockázatvállalással és extravagáns ötletekkel – no meg, ha hihetünk a daloknak – megállás nélküli álmodozással kiutat találó sármőr. Aki persze ember is volt, mármint esendő, hisz nagyon szeretett volna bevágódni a sznoboknál is. Erről is énekelnek a filmben. Sokszor.
A zeneszámokkal egyébként nincs komoly probléma, John Debney és Joseph Trapanese korrekt, dúdolható dalokat írt, a szövegekért Benj Pasek és Justin Paul felelt, akik egyébként hamarabb lettek kész ezzel a munkájukkal, mint a Kaliforniai álom dalaival, amelyekkel igen megérdemelten befutottak – s könnyen lehet, hogy a csúcson is tartózkodnak még egy darabig, elvégre nyakig benne vannak az élőszereplős Disney-filmek közül néhányban, például az Aladdinban is. Tehetségesek, értik a műfajt. A hangszerelés lehetne kifinomultabb, de hát A legnagyobb showmannagyot szeretne szólni az ifjabb korosztálynál is – így az alkotók, meglehet, muszájból is, a legkommerszebb megoldást választották.
 Jelenetek a filmből |
Énekel hát az 1800-as évek közepe, kalapostól, kosztümöstől, mindenestől, énekel a szakállas nő, a kisember, a nagyon nagyember, énekel az artista, énekelnek a bánatról, az örömről. Hogy a cirkuszban nem kell szégyellni magukat. És énekel Barnum felesége (Michelle Williams) is, meg az üzlettárs (Zac Efron), meg a nép, meg a mindenki, az élet nehézségeiről, s arról is, hogy milyen fenomenális, fantasztikus ez a show, s milyen felszabadító a sok káprázatos produkció.
Igen ám, de attól, hogy utóbbiról sokat dalolnak, s a költségvetéstől elvárható igényességű koreográfiák töltik ki a játékidőt, még nem jelennek ám meg ezek a bizonyos elképesztő műsorszámok… Azokat meg is kellene mutatni! Itt tényleg csak énekelnek róla. Nyilván nem a Moulin Rouge bátorságát várja el az ember ettől a filmtől, de ha már ezért hívtak minket ide, lehetne káprázatosabb az előadás.
Egyébként azt is el lehetne fogadni, hogy ha inkább a lélekre koncentrálna a társaság – akkor viszont kisebbnek kéne lennie a mellénynek. A legnagyobb showmant ígérik nekünk, s így mi őt is várjuk. S nem hiszünk feltétlenül a bemondásnak. Jackman ugyan melózik a forgatókönyv helyett is, ő aztán mindig tiszta erőből tolja, amit elvárnak tőle, s viszi a táncba a nézőt rendesen. Pörgünk-forgunk vele, s egy-egy pillanatra el is hisszük talán, hogy elég is lesz ennyi, s megszületik az a valami, ami indokolttá teszi a felhajtást. Na meg a nagy éneklések közepette próbálkozik a film rendesen további mondanivalók megfogalmazásával is: állítólag rasszizmusról, társadalmi elfogadásról, empátiáról is szó lenne itt kérem, de maximum üres lózungokra futja a dalokban. Pontosabban nem a szerzemények tehetnek róla, azok alázatosan szolgálnák azt, ami igazán nincs is benne a filmben.
 A képek forrása: MAFAB |
Ötletek, ihletett rendezés kellett volna ide, dramaturgiai kidolgozottság, mert bár a kockázatvállalás szép dolog, a lelkesedés is az, Hugh Jackman pláne gyönyörű, ahogy ragyog, ám A legnagyobb showman mégis inkább tűnik elfogadhatóan összerakott és levezényelt tévéműsornak, mint magával ragadó mozimusicalnek. A csatornák között szörfölgetve valószínű, hogy leragadnánk nála, a Madách Színházban is lehetne belőle sikerdarab – mozimágiából viszont nem jutott elég a nagyvászonra. Ahhoz még egy Hugh Jackmannek is kellett volna némi művészi támogatás.