Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HAJLÉKTALAN GYEREKEK AZ ÉDESSÉGGYÁRBAN

Engelbert Humperdinck: Jancsi és Juliska / Erkel Színház
2017. dec. 12.
A merész rendezői koncepció a meseopera két olvasatát állította párhuzamosan színpadra. A Jancsi és Juliskából egyrészt szórakoztató ifjúsági előadás lett, másrészt társadalomkritikai színház. A recenzens lelkes, és sok gondolat kavarog a fejében. Más kérdés viszont, hogy a kisiskolás nézők és a hagyománytisztelő nagyszülők élvezték-e az előadást. MERÉNYI PÉTER ÍRÁSA.
Az ifjú spanyol rendező, Rafael R. Villalobos rájött arra, hogy a Jancsi és Juliska központi motívuma a szegénység és az éhség. Bizonyára sokan emlékeznek a Grimm-meséből arra az epizódra, amikor a gyerekek éhesen állnak a mézeskalácsház előtt. A fiatal rendező ezt a pillanatot az egész dramaturgiai koncepció alapmotívumává emelte.
Jancsi és Juliska egy hajléktalan család két gyereke. Egy édességgyár mellett élnek, szakadt, koszos ruhát hordanak. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Rafael R. Villalobos nemcsak rendezte az előadást, hanem a jelmezeket is ő tervezte.) Jancsi és Juliska guberál, szemetet gyűjt egy bevásárlókocsiba. Annyira szegények, hogy sosem kóstolhatják meg a gyárban készített finomságokat. A színpadkép is ezt a koncepciót szolgálja: egy lepukkant, koszos gyárudvart látunk. Az otthontalanok nyomasztó betonfalak között, egy vaslépcső alatt élnek. (A díszletek egy fiatal olasz építész, Emanuele Sinisi munkái.) Az egyik falfirka nagy kérdőjellel a végén hirdeti: „A munka nemesít?” Mintha a rendező arra célozna, hogy az árutermelés-pénzgazdálkodás nem szolgálja mindenki jólétét. Mintha a kapitalizmusba kódolva lennének a társadalmi igazságtalanságok.
Nánási Helga, Schöck Atala és Baga Gabriella
Nánási Helga, Schöck Atala és Baga Gabriella
Elsőre persze furcsának tűnhet a hajléktalan-koncepció. Azonban a Grimm-mesében és Humperdinck operájában is a társadalom peremén élők válnak főszereplőkké. A jelenben pedig ugyanúgy vannak teljes létbizonytalanságban élő csoportok. Gondoljunk a munkanélküliekre, a hajléktalanokra vagy a hontalanokra. Hogy divatos kifejezést használjak, a prekariátusra.
Az édességgyár logója nagyon érdekes: egy fekete macskát ábrázol. Később kiderül, hogy ez a Boszorkány szimbóluma. Az üzem neve is elgondolkodtató: The Black Cat Sugar Free Candy Factory, azaz Fekete Macska Cukormentes Édességgyár. Egy idő után rájövünk, hogy a Boszorkány, azaz a fekete macska a műszak- és laborvezető, sőt talán maga a gyártulajdonos.
Az üzemben egérgyerekek dolgoznak, ők a proletariátus. Érdekes, hogy a kísérőfüzetben is kisegerekként szólítják meg az ifjú nézőket. Mintha az Erkel Színház stábja középosztálybeli közönséget várna. Olyan gyerekeket, akik nem gazdagok, de legalább stabil megélhetésük van, szemben a hajléktalanokkal. A rendezői dramaturgia csúcspontján az egérgyerekek édességet adományoztak alvó, szegény sorsú társaiknak.
A mostani koncepció azonban nemcsak kapitalizmuskritikát fogalmazott meg, hanem feminista üzenetet is hirdetett. A szövegkönyv szerint Jancsi egy bátor és asszertív fiú. A jelenlegi színre vitelben azonban kiderült, hogy jobban fél a sötét erdőben, mint a kislány. És tényleg, Juliska az igazi hős. Hogy tovább szőjem a vörös szálakat: ő a boszorkánybuktató forradalom igazi élharcosa.
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Egy szó mint száz: ez az előadás nem a gyerekeknek szólt. Az Operaház egyébként ebben a kérdésben nagyon korrekt kommunikációt folytatott: minden PR-anyagon, prospektuson és plakáton feltüntették, hogy tíz éven aluliaknak nem ajánlják az előadást. A rendezésben nem volt semmi meseszerű. Talán csak a második felvonás fináléja jelentett kivételt. Az Altatómanócska megjelenése után a gyerekek elénekelték az esti áldást: ez tényleg fölülemelkedett minden realitáson.
Sokféle esztétikai minőség találkozik Humperdinck meseoperájában. Néhol zseniális Wagner-utánzat, máshol azonban olcsó népszerűségbe hajlik. Dramaturgiai szempontból is van néhány kevésbé sikerült pillanat. A Jancsi és Juliskát egyébként 1893-ban mutatták be, Weimarban. A szövegkönyvet a zeneszerző lánytestvére, Adelheid Wette készítette. Karácsonyi ajándékként színpadi mesejátékot írt a gyerekeinek. Humperdincket pedig megkérte, hogy komponáljon néhány betétdalt. Ebből a családi projektből született az egészestés, végigkomponált opera. A librettista, Adelheid Wette sok szempontból átírta a Grimm-mesét. A legjelentősebb változtatás az, hogy az operaváltozatban nem szerepel gonosz mostoha, helyette egy szerető anya lép a színpadra. Az előadás közben jöttem rá, hogy milyen megrázóan zseniális Wagner-epigon ez a Humperdinck! A Jancsi és Juliska ráadásul tele van Ring-rájátszással. A boszorkánymotívumról A Rajna kincse óriásai jutnak eszünkbe. A második felvonás végén felcsendülő álompantomim pedig néhol A walkür záróképére emlékeztet.
Manapság ritkán döntenek így, de ezt az előadást magyarul énekelték. Róna Frigyes fordítása azonban nem mai munka. A rímkezelést inkább nem minősíteném. Összességében mintha önmaga paródiája volna ez a szöveg. Szerintem vagy új fordítást kellett volna készíteni erre a bemutatóra, vagy németül kellett volna előadni az operát.
Középen: Wiedemann Bernadett (Fotó: Berecz Valter)
Középen: Wiedemann Bernadett (Fotó: Berecz Valter)
A rendezés mikroszinten is ironikus játékot folytatott a szövegkönyvvel. Egymást érték a sziporkázó rendezői ötletek. Például miközben a gyerekek az epreskosárról énekeltek, a szemétgyűjtéshez használt bevásárlókocsit tologatták. A tragikus valóságot tükrözte, hogy amikor végre ételhez jutott a család, a szülők első dolga volt, hogy felpattintsanak egy-egy sörösdobozt. A szentimentális fordulatokat mindig elidegenítés követte. A leghíresebb szám, az esti ima után a gyerekek nem elaludtak, hanem rutinból fogat mostak. A rendezésben láthattunk egy-két vulgáris poént is. Bizonyára mindenki emlékszik arra a meseepizódra, amikor a Boszorkány megkéri Jancsit, hogy nyújtsa ki az ujját a ketrecből. Így akarja megnézni, hogy mennyire kövér a fiú. A mostani rendezésben Jancsi a középső ujját mutatta – természetesen fölfele tartva azt. A mézeskalácsház színpadi megjelenítése azonban zseniális rendezői leleményről tanúskodott. A hajléktalan gyerekek ajándékba, adományként kapták a különleges édességet.
A két címszereplő közül Balga Gabriella (Jancsi) nyújtotta a meggyőzőbb teljesítményt, színészi és énekesi szempontból is. Nánási Helga (Juliska) eleinte kicsit erőtlennek tűnt. A legstabilabb vokális teljesítménnyel Haja Zsolt (Péter, apa) szolgált. Ugyanakkor kicsit egyszínűnek éreztem alakítását. Schöck Atala (Gertrúd, anya) Wagner-istennőként állt színpadra. Ezzel – talán akaratlanul is – komikus hatást keltett, hiszen egy hajléktalan asszonyt kellett volna játszania, aki komolyan küzd a megélhetésért, ugyanakkor bántalmazza a gyerekeit. A Boszorkányt Wiedemann Bernadett alakította. Eleinte túlzónak éreztem karakterszerepének vokális megformálását, a macskás, nyávogó hangképzést. Az álomjelenet kapcsán két mellékszereplő lép színpadra: az Altatómanócska és az Ébresztőmanócska. Zavaros Eszter (Altatómanócska) alakítását természetesebbnek éreztem, mint Kertesi Ingridét (Ébresztőmanócska), aki kissé mereven és halkan énekelt.
A zenekar – Kovács János vezényletével – pontosan játszott, a gyerekkart azonban elég erőtlennek éreztem (karvezető: Hajzer Nikolett).
A Boszorkány megölése után megtört a varázs és megszűnt az elnyomás: a gyerekek levetették maszkjukat és egyenruhájukat. Azért ez elég közhelyes és elcsépelt rendezői fogás. Szellemes angol szóviccként a gyár világító felirata is megváltozott. A SUGAR FREE (cukormentes) szövegsor részben kialudt, és csak ennyi maradt belőle: FREE (szabad). A forradalom azonban nem vezetett igazi szabadsághoz. Mint láttuk, a lózungokat átírni sem kellett, csak megcsonkolni. Az ideológiát közvetítő médiumok is megmaradtak. Sőt, a gyerekek mintha továbbra is egyenruhát hordanának. Csak más a szabása, és nem egy, hanem három színben kapható az uniformis. A kritikus ironikusan marxizál: a feudalizmuson kívüliek, a polgárok vívták ki a jobbágyfelszabadítást. A rendezői koncepció szerint a kapitalizmuson kívüli réteg, a prekariátus szabadítja fel a munkásosztályt. Persze a kétely örök: a polgári és proletárforradalmak tényleg igazságosabbá tették a világot? – Az előadás előtt nem gondoltam volna, hogy a Jancsi és Juliska után jutunk el eddig a kérdésig.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek