Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PROMÉTHEUSZ, APOLLÓN, DIONÜSZOSZ

Julian Rachlin és az Angol Kamarazenekar koncertje
2017. nov. 28.
Hogy a német földre elvándorolt flamand ősöktől származó, élete döntő hányadát azonban Bécsben töltő Beethoven lelke egy nem is olyan titkos szegletében görög is volt, azt sokan tudják, akik érzékeny füllel hallgatják a zeneszerző műveit. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.
Nevetséges volna, ha a beszámoló fogalmazója naivan „felfedezné” Julian Rachlint, végtére is a Vilniuszban született, ám Bécsben nevelkedett litván hegedűművész negyvenhárom éves, és már tíz esztendős kora óta koncertezik. Nem újonc tehát a nemzetközi hangversenyéletben, sőt Magyarországon sem az, hiszen járt már itt, muzsikálásával szép emlékeket hagyva maga után. Felfedezte már őt mielőttünk Msztyiszlav Rosztropovicstól Martha Argerichen át Gidon Kremerig az elmúlt évtizedek legtöbb nagy muzsikusa – és persze a nemzetközi közönség. Mostani budapesti fellépése – egy Beethoven-est – azonban felülírta a korábbi élményeket: ez a muzsikálás elsöprő erejű, elementáris tapasztalat volt. Tegyük hozzá, nemcsak, sőt talán nem is elsősorban a művész hegedülése, hanem legalább annyira karmesteri jelenléte szegezte székhez a hallgatót. Mert Rachlin kettős minőségben lépett a Zeneakadémia nagytermének pódiumára: hangszerrel (az „ex-Liebig” Stradivarival) a kezében megszólaltatta a Hegedűversenyt (D-dúr, op. 61 – 1806), előtte és utána azonban pálcával a kezében irányította a Coriolan-nyitány (c-moll, op. 62 – 1807), illetve a 7. szimfónia (A-dúr, op. 92 – 1811/12) interpretációját.
 
Julian Rachlin
Julian Rachlin

Nem akármilyen partnerekkel érkezett: az Angol Kamarazenekar volt a társa. Az 1948 óta működő együttes teljesítménye remekül példázta, milyen kitűnő ötlet a nagyzenekari repertoár darabjait kis zenekarokon játszani. Ha jó az a kis zenekar, és formátumos karmester áll az élén, akkor a viszonylag csekély létszám csodákra lehet képes: elősegíti a gyors reagálást. Hadászati fogalmakkal: egy század katonánál gyakran mozgékonyabb és hatékonyabb egy fürge és sokoldalúan kiképzett kommandós elitalakulat. Néha még az is volt az érzésem: a kis együttes valamiért nagyobb hangzásra képes, mint amilyenre egy szimfonikus zenekar. Az érzékek tévedése? Lehet, mindenesetre – Vörösmartyval szólva – „kedves csalatás”. Az Angol Kamarazenekar ma is a világ egyik legjobbja: nagy kultúra, érzékeny hangzás, virtuóz, de nem hidegen perfekcionista, hanem a zene érzelmeire, s főként szenvedélyeire-indulataira fogékony játék.

 
Márpedig szenvedélyből és indulatból bőven jutott mindegyik előadásba ezen az estén. A kritikus az imént nem véletlenül folyamodott harcászati hasonlathoz: valóban harcias produkciók követték egymást. Az unortodox technikával vezénylő Rachlin a Coriolan-nyitány sötét tónusaiban, lendületében, hangsúlyaiban prométheuszi dacot és erőt fedezett fel, a lázadás és szembenállás elszánt szellemét. Vad és űzött előadása nagy erővel sodorta magával a hallgatót. Az idősebbek generációi, akik a Hegedűversenyt még sokszor hallgatták Menuhinnal és Ojsztrahhal, ezt a művet az apollói fény, tisztaság és átszellemültség zenei jelképének tartják. Most más arcát mutatta: Prométheusz itt is uralkodott, de legalábbis megküzdött az apollói szellemmel – és győzedelmeskedett. Rachlin romantikus szenvedélyű Hegedűversenyt játszott, olyan kompozíciót, amelyben a csiszolt szépség eszménye nem olyan fontos, mint a fölhorgadások, nekifeszülések és kifakadások emocionális hitele. Persze azért Apolló is szóhoz jutott: a lassú tétel békés imádságában. Mindenesetre ez a hegedülés a maga gazdag hangzásával és intenzív kifejezésmódjával nem elsősorban makulátlan akart lenni (bár az volt), sokkal inkább megszólító személyességű.
 
Angol Kamarazenekar
Angol Kamarazenekar

Frappáns kapcsolódásként hatott a romantikus értelmezésű Beethoven-concerto után ráadásként Eugène Ysaÿe 3. szólószonátája, a Ballada, amelyet Rachlin fergeteges virtuozitással és lenyűgöző temperamentummal tolmácsolt.

 
A szünet után olyan 7. szimfóniát hallottunk, amilyenre hajdan legfeljebb Bernstein volt képes. Valószínűtlen erő, indulat, szenvedély, a mámor, az extázis megjelenítése, hallatlanul bátor tempóvételekkel (gyors, gyorsabb, még gyorsabb). Dionüszoszi tombolás, kiszakadás a normalitásból. Ha már az imént költőt idéztünk, idézzünk egy másikat is, Baudelaire-t A fájó Párizs prózaverseiből: „Rúgjatok be, szakadatlanul. […] Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül. […] Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be.” Rachlin vezénylése ezt a végletesen elszánt, magasrendű megittasultságot képviselte. A nyitótétel után a feltűnően gyors gyászindulóval egyetlen nagy accelerando vette kezdetét, ez vezetett el a finálé végének robbanásáig. Ha igaz – és igaz –, hogy ezen a koncerten Julian Rachlin a romantika felé mutató, sőt olykor már valóban romantikus Beethovent mutatta fel számunkra, úgy az is igaz, hogy egy másik olvasatban minden, ami ezen az estén elhangzott, bizonyos értelemben archaikus volt. Még a féktelen vadság is. Ha a tolmácsolások romantikája előre mutatott, ez viszont visszafelé, egészen az antikvitásig. Beethoven, a „görög”…

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek