Heinrich von Kleist: O. márkiné / Trojka Színházi Társulás
2018.01.06.

Napjaink közbeszédében és a színházak környékén keresve sem találhatnánk aktuálisabb témát a szexuális zaklatásoknál és a nemi erőszaknál. Ezzel együtt megjelennek az áldozatok, akiket felelősségre von a környezetük, és végül ők bűnhődnek meg igazán. Soós Attila visszanyúl a német romantikáig, bizonyítva ezzel azt, hogy a probléma régi örökségünk. REZEK BORI KRITIKÁJA.

Újabb színpadi adaptáció készült az ősz elejétől immár társulatként működő Trojka Színházi Társulás repertoárjában, és a temesvári után a budapesti közönség is láthatta végre, hogyan állítja színpadra Soós Attila Kleist 1808-as elbeszélését (dramaturg: Szász Hanna). Habár Temesváron már az előző évadban bemutatták az O. márkinét, hónapokkal a Weinstein-botrány, és a magyar sajtót elárasztó itthoni zaklatási ügyek előtt, a jelen valóságban történő események még aktuálisabbá teszik az egész előadást.
 
Soós Attila
Soós Attila
A nagyjából egy évvel ezelőtt bemutatott Orlando nagyon megosztotta a közönséget, pedig a bemutatót megelőző dizájnos plakátok, trailerek és reklámanyagok nagyon sokat ígértek, de a kész előadás sokak várakozását alulmúlta. Ezért is kíváncsi az új átdolgozásra, amiről Soós Attila úgy nyilatkozott, hogy a már létrejött anyag szülte meg a következőt, jelen esetben – még ha kicsit furcsán is hangzik – „Orlando szülte meg O. márkinét”.
 
A történet szerint az eszméletét vesztett O. márkinét megerőszakolja F. gróf, aki teherbe esik bántalmazójától. Ennek a bűnnek a gyümölcsét hordja a szíve alatt, de saját családja és a társadalmi normák nem a szexuális abúzus áldozatát védik, sőt egyenesen őt okolják. Apja kitagadja korán megözvegyült lányát, O. márkinének pedig feltett szándékává válik megtalálni gyermeke apját, hogy feleségül mehessen hozzá. Talán soha nem hangzott még „társkereső hirdetés” ennyire abszurdnak és bizarrnak egyszerre, mint amit ez az elkeseredett nő ad fel, azért, hogy legalább születendő gyermeke tisztességben nőhessen fel.
 
Mindaz, amit Soós Attila rendezőként tesz az eredeti szöveghez, tovább mélyíti az eleve borzalmas élethelyzetet, és folyamatosan arcon csap vele minket, akik szótlanul, tanúként kísérjük végig az emberi gonoszság és a kiszolgáltatottság haláltáncát. O. márkiné (Nagy Dóra) segélykérően néz ránk minden alkalommal, amikor egy férfi vagy egy kisfiú befogja a száját, megüti őt, vagy letépi az alsóneműjét.
 
Bárnai Péter, Nagy Dóra, Soós Attila
Bárnai Péter, Nagy Dóra, Soós Attila
Soós Attila és Bárnai Péter testesíti meg a történet összes férfialakját, ami remek választásnak bizonyult. A szerepösszevonások tökéletesen rámutatnak arra, hogy meg lehet szokni a folyamatos bántalmazást és a védtelenség érzését, több irányból is. Fásultan, monoton hangon kérleli az anya két fiát, hogy „ezt most hagyják abba”, majd a következő percben ugyanígy kéri a két rosszcsont gyerekből férfivá változó katonát is, hogy ne bántsák őt.
 
Az anyjukhoz ragaszkodó kisfiúk és a kíméletlen, idősebb férfiak (F. gróf, katonák, O. márkiné apja) váltakozó szerepei sokszor szinte összeérnek, egymásba csúsznak és maguk alá temetik a tehetetlen anyát és nőt. Szépen lassan ugyanolyan félelmetessé válnak a gyerekek, mint az őket körülvevő brutális katonai világ. Soós Attila szuggesztív, nyomasztó pillantásai és mozdulatai pedig további, ki nem mondott aggodalmakra adhatnak okot, például, hogy milyen felnőtt férfi és ember válhat majd ebből a lufiját szorongató, látszatra szende kissrácból, akiben már most tombol az agresszió? A nyugtalanító gondolatokat időről időre feloldja a rendező, aki jó érzékkel vegyíti némi humorral a közelről bemutatott borzalmakat, létrehozva egy végtelenül groteszk világot, amiben nekünk is szabad néha mosolyognunk.
 
Fotók: Robert Dohar. Forrás: PORT.hu
Fotók: Robert Dohar. Forrás: PORT.hu
A darab legvégén tényleg kitör belőlem a nevetés, és talán ennek köszönhető, hogy nem érzem magam totálisan a víz alá nyomva. F. gróf és O. márkiné „egymásra találnak”, és a darab addigi zenei világának teljesen ellentmondó Rihanna-sláger csendül fel. A We found love in a hopeless place ezúttal egészen mást jelent, pontosabban eddig számomra nem jelentett semmit, most viszont kitörölhetetlen képek idéződnek fel bennem, egy lélekfacsaróan kegyetlen családalapításról és egy nő beletörődéséről, aki lemond saját, szuverén, jövőbeli boldogságáról.
 
A kisfiúk két fehér lufija a darab legfontosabb szimbólumává válik, a színpad elején elhelyezett vörös rózsával együtt. Megjelenik bennük az elvágyódás és a felemelkedés lehetősége és egy romantikus kapcsolat alternatívája. Szomorú, hogy ezek mindvégig ott vannak a szemünk előtt, mégsem történik meg semmi ezek közül. A bántalmazó gróf immár O. márkiné férjeként lép színre és sovány vigasz marad nekünk is, hogy a gyerekek most már „rendes” családban nőhetnek fel.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Rezek Bori