A Hölgyszonáta mint könyv nem a Hölgyszonátával mint regénnyel (kisregénnyel) kezdődik. A kötet három történetből lépcsőzetesen áll össze. Az elején két rövidebb, ám annál problematikusabb írás szerepel, és a végén található a leghosszabb mű, a Hölgyszonáta. Elsődleges értelemben a szövegeknek nincsen közük egymáshoz, egymástól függetlenül is teljes értékűek; nincsenek egymásra utalva ahhoz, hogy érthető legyen az egyik, vagy éppen érthetetlen maradjon a másik. A könyv egészéből azonban kiolvasható egy olyan közös kontextus, amelyen belül bizonyos fogalmak, motívumok, problémák – túllépve az adott és önmagában zárt szöveg vagy történet határain – párbeszédbe lépnek egymással.
Ilyen a könyv egészén tartalmi vonatkozásban ívet húzó motívum: az apának, pontosabban az apa hiányának a nyomasztó jelenléte, formai-poétikai értelemben pedig, hogy milyen műfajú (is lehet) az adott szöveg. A két különnemű problémát az elbeszélések izgalmasan sodorják össze. Ahogyan az árvaság tapasztalata Bán Zoltán András szövegeiben mindig egy meglévő vagy korábban létező apához viszonyítva problematikus, úgy a szövegek egyszerre több ellentétes műfaji kódnak is megfelelnek és – miképp a Hölgyszonáta zavarodott és zavarba ejtő tudathasadásos fő-elbeszélője – több lehetséges identitással rendelkeznek.
Értelmezői gesztus, hogy a könyv elején az Apám volt című novella áll. Novellának maga Bán nevezi a művek után található felvilágosító Jegyzetben. A szüzsé röviden összefoglalható: a színész- vagy újságíróklub sarokasztalánál fröccsöző férfi hatalmas monológban beszéli el igazi, vér szerinti apjához fűződő ellentmondásos kapcsolatát. A vér ráadásul zsidóvér – és ez a biológiai tény a továbbiakban antropológiai állandó, esztétikai probléma és metafizikai botrány lesz. (Valamint retorikai figura: a huszonkét oldalas szövegben majdnem hetvenszer fordul elő a „zsidó” hangalak, hogy a hangsor jelentése monoton módon zsongjon és mélyüljön.) A tisliző monológ gyászmunka is egyben: az elbeszélő zsidóvér szerinti apja – akinek apalétéről a narrátor csak tizennyolcadik születésnapja után szerez tudomást – várt kudarca helyett, melyre úgy számított, váratlanul respektált irodalmi nagysággá vált radikálisan újszerű Auschwitz-regénye révén, öngyilkos lett. Fia, aki valójában sose volt a fia – hiszen az elbeszélő tudta, hogy ő az apja, de a felidézett, az elbeszélt nem tudta –, vallomásával megteremti és eltemeti az apát. Megszüntetve megőrzés, azaz a hegeli aufheben – mondhatná a Bán-szövegek germanisztikában és filozófiában egyaránt otthonosan mozgó elbeszélője.
Ez a novella botrányosan jó. Botrányos és jó. Valamint éppen ezért is jó. A szövegben megidézett írófigura, az elbeszélő titkos apja – hogyha megengedhető ilyen jelző, akár hamleti értelemben is: kísértetiesen – hasonlít Kertész Imrére. S ez az a pont, ahol Bán kísérlete a kísértetről igazán izgalmas lesz. Ahogy a vér nem válik vízzé, úgy illeszkedik a gyászoló fiú beszéde pontról-pontra és tagmondatról-tagmondatra Kertész Imre írásművészetéhez és világképéhez. Ugyanazok a fogalmak, ugyanaz a mondatfűzés, ugyanaz a zenei szintaxis, amely az ismétlésben lesz változatossá. (Kertész alakja mögött feldereng még Kafka prózája is. A cím Kafka-allúzióján túl, a zárlatban pedig A per hátborzongató végjátéka, az ablakban figyelő idegen figurája is bejön a képbe.)
A novella alcíme szerint hommage lenne. Abban az értelemben valóban hódolat, hogy a mű írója apanyelvként ismeri Kertész esszéizáló irodalmi retorikáját, és amikor azt idézi, akkor annak nagyságát és kiválóságát méltatja. De ezzel a gesztussal – ahogyan a megszólalásig vagy még azon is túl úgy beszél, mint a regényíró vagy esszéíró (pláne esszéregényt író) Kertész Imre – le is leplezi a megidézett stílusát. Hiszen művével nem csak hogy utánozhatónak tartja Kertész teljesítményét, hanem utánzásával gyakorlatilag negligálja is annak egyedülállóságát. Bán műve mégsem lesz az, ami lehetne: nem lesz paródia, vagy jópofa karikatúra, amilyeneket irodalmi farsangokon kacsintások közepette olvasnak fel egymásnak és egymásról az írók. Az Apám volt karakterisztikának is nevezhető. A romantikus műkritika talán legnagyobb tehetsége, a kritikai és kritikusi zseni, Friedrich Schlegel alkotta meg a fogalmat saját apaképével, Goethével harcolva, őt meghaladni szándékozva. A karakterisztika (Tandori Dezső fordításában: jellemzés) „a kritika műalkotása”, amely az adott műalkotás nyelvi és formai világán belül találja meg a kritikai nézőpontot. Modellálva újralétesíti az eredeti műalkotást, hogy azon belül mutasson rá az esetleges hibákra, legalábbis sajátosságokra. Schlegel kritikabölcseletében a következőket írja: „csakis akkor értünk egy művet, egy szellemet, ha rekonstruálni tudtuk menetét és tagolódását. (…) Ezt az alapos megértést nevezzük jellemzésnek, s ez a kritika tulajdonképpeni dolga és belső lényege.” Bán éppen azzal (s)érti meg alaposan Kertész prózaművészetét, hogy annak alapjait (urambocsá’ paneljeit, sémáit) felhasználva hoz létre egy lehetséges elbeszélői világot, amelyen belül, Kertész idevágó szavával, a kudarcnak lesz létjogosultsága.
A kötet középső darabja, a Kotányi főhadnagy a három szöveg közül a leghagyományosabbnak is nevezhető. A jegyzet önkommentárja szerint műfaja novella. Bán itt is nagy kedvvel és eredménnyel kísérletezik. A történet 1956 októberének végén játszódik Budapesten. Az olvasó, akárcsak a címszereplő a történet legelején, egy szerelmi háromszögbe lép bele, méghozzá szó szerint. Kotányi – vagy ahogy ávós kollégái nevezik: a szép Koti – a saját hálószobájába lép be, ahol nagy meglepetésére az ágyban hitvese mellett felettesét, Komocsár alezredest találja. Eddig csak kint lőttek az utcán, most eldördül egy lövés bent is. Forradalom ott, szerelemféltés itt. Áldozatok mindenhol vannak, akárcsak holttestek. Az alezredes tetemével pedig valamit kezdeni kell. A tragikomikus történet igazi mozgatója ettől kezdve a minden ideológiában feljelentős érdemeket szerző, sunyi és tetű házmester lesz. A félnapnyi rövidségű történetet – amely délutántól másnap reggelig tart (más szempontból egyik ávós halálától egy másik ávós halálán át egy harmadik ávós felkoncolásáig) – az elbeszélő Heinrich von Kleist elbeszélői modorában ismerteti. A nagy utánzótehetséggel rendelkező író jól imitálja Kleist epikáját. (Kleist igencsak benne lehet a levegőben: Bán remeklése előtt nem sokkal írta meg Márton László nagyformátumú és felkavaró regényét, a Jacob Wunschwitzot.) Szenvtelen részletgazdagság, megspékelve a hús-vér, testi dolgok, anyagcserék érzékletes leírásával. Rabelais karneváli és szar-neváli prózája, valamint Berda József nedvekkel teli lírája köszön vissza az elbeszélés lapjain. Ez a kettősség, ahogyan egyrészt a történetekben a játék vérre megy és a szereplők szemmel láthatóan és orral szagolhatóan biológiai lények, másrészt a hatványozódó reflexiók, az absztrakt elvonatkoztatások, légiesen áttetsző fikciók ismétlődései szervezik a szöveget – ez a feszültségben fenntartott és együttműködő kettősség Bán prózájának nagy teljesítménye. A Kotányi főhadnagy kísérlete az ’56-os tematika egészen újszerű megszólaltatása. A szerző megjegyzése szerint: „a szöveg politikai értelmezése teljesen félrevezető, noha elképzelhető.” Túl az irodalomelméleti blablán, mely szerint a szerző is csak egy az olvasók sorában és nincsen külön kompetenciája saját szövegét illetően, érdemes elgondolkodni az író (hozzátehetjük: a kritikus író) reflexióján. A novellában vannak ávósok, és vannak mélynemzeti ökrök, de az elbeszélés nem a forradalom igazsága vagy igazságtalansága körül forog. Bán elbeszélésében ugyanakkor nagyon is benne van az azokra a napokra jellemző káosz, zűrzavar. Szatírjátékával kiválóan rekonstruálja a forradalmi napok életvilágát és perspektíváit. A realizmus, sőt bizonyos esetekben a naturalizmus manierizmusával a hosszúra nyújtott mondatokba kecsesen csomagolja be, mondjuk a házmesteri lakásban dekkoló forradalmárok lakmározását, hortyogását, az események operett-jellegét. Az apa-hiány a Kotányiban is jelen van. Az árva főhadnagy pótapja a testületnél Binda őrnagy lesz, a rettegett ávós, aki civilben szenvedélyes bélyeggyűjtő. És az apa-fiú történet vége itt is az, hogy a fiú nem tud mit kezdeni az atyai örökséggel. Kidobja a bélyeggyűjteményt. Kotányi kudarca borítékolható.
A kudarc a Hölgyszonáta főszereplőjénél és elbeszélőjénél is borítékolható, sőt: dokumentálható is. S a dokumentum, ami a főhős Robert személyiségének a darabokra hullását, avagy végső és feloldhatatlan önazonosságra redukálódását rögzíti, maga a szöveg, amelyet Robert, pontosabban az Elbeszélés Jelleme ír. Robert, azaz az Elbeszélés Jelleme, egyszerre több világot lát maga körül, valódi- és tévképzetekkel, halottakkal (természetesen halott apával) és élőkkel, emlékekkel és álmokkal, de mindenekelőtt nőkkel. Szövegét nem ő alakítja, sokkal inkább elszenvedi azt, narrátori mandátumát átadja az Elbeszélés Jellemének, és megszűnik a regény világán belül minden egyértelmű támpont, rögzített konszenzus. Felcserélődések, alakváltozások, cserebomlások (Goethe regényének A vonzások és választásoknak azért is vág ide az eredeti címe, mert Robert egykor Goethe-kutató volt) zenei sorozata a Hölgyszonáta. A fejezetek Strauß-művek címeit viselik. Az egész kisregény cselekménye és retorikája kering, forog. A figurák egymással helyet cserélnek. Egy arc vagy egy név néha partnert vagy személyazonosságot vált. Néha bele is szédül az olvasó, és akkortól kezdve valójában már azt kezdi el élvezni, hogy forog körülötte a világ. A díszlet Bécs: a klasszikus zenei kultúrával, a remek kávéházakkal, a giccsesre fényezett biedermeierrel, az aberrált családokkal, a pajzán szecesszióval, Bernhard emberismeretével és az abból fakadó emberutálatával, és Döblinggel, ezzel a szép és gemütlich kertvárosi kerülettel, amelyről az első, ami eszünkbe jut, talán a tébolyda.
Ez az elbeszélésmód és öntükröző-öntrükköző írástechnika emlékeztet a legjobban Bán Zoltán András tavalyi kisregényére, a Susánka és Selyempinára; ott az Agyközpont volt a felelős az elbeszélés logisztikájáért. Fecsegő, de fecsegésében a legreflektáltabb elbeszélői hang, kecses, rokokófinomságú, ugyanakkor harsány és vaskos szövegalakítás, zenei-kulturális utalások garmadája, ám ezek nem terhelik, nem fullasztják le a széppróza dinamikáját, transzparens álomleírások és utánuk, szinte éhgyomorra zsíros bécsi szeletek – néhány sajátosság, ami Bán prózáját egyedivé teszi. Frivol szerelmi sokszögtörténet, pszichopatológiai esettanulmány, narratológiai nagyesszé, filozófiai tanregény. A bűn-regény fogalmát Bán alkotta meg még 1995-ben. A Hölgyszonátára nyugodtan mondható, hogy ez pedig egy Bánregény.
Vö. Teslár Ákos: A komplott BánZA – komplott ez?
valuska: Leszámolni Kertész Imrével
Benedek Anna: Vájt fül
László Emese: Paranoid hármashangzatok
Sirbik Attila: A hiány jelenléte