Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HALÁL UTÁN

A fecsegő potyautas 14.
2017. nov. 23.
Itt van ez a művészetnek nevezett akármi, ami rendre többet akar tudni az életnél. Kérkedés. Hübrisz, alapban, aztán pofára esik. Estünk pofára, de hányszor, és egyébként mindig ott van a néző, a hallgató, az olvasó sértett zavartsága, ő is pofára esik, hogy, de hát ez nem is így volt. Nem így mondtam el. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Nekem az első egy öregember volt, fűzős parasztcipő, véres az orra. Ahol a strand utcája emelt kicsit magán, és fölfutott a főútra, ott adta az oldalast, a tarját a sarkon egy vaspántos, kék ajtajú hentesbolt. Mellette pékség, egyféle kenyér, zsömle, kifli, passz, illat. A hentesbolt előtt hevert az úttesten, görbült kerekű, tört vázú bicikli mellette, az aznapi Népszabadsággal volt letakarva az arca. Kifolyt a vér az újság alól, Világproletár egyesül, köszönjük szépen, azt beszélték a kendősasszony nénik, hogy egy teherautó gyűrte maga alá, ilyen ZIL. Részeg volt? Ki nem részeg. Aztán a nagyapám, celofánban, a ravatalozón, hogy süvített az áprilisi szél, sodródtak a koszorúk. Aztán a nagyanyám a délelőtti konyhakövön, éjszakai hálóingben. Aztán egyszer riport a krematóriumban, láttam a kemencében tomboló vörös lángok közt elhamvadni a testet, a koponya, ahogy összeomlik. Üldögéltek ott a munkások, szalonnáztak. De a legrosszabb a polcon sorakozó gyerekpor edények voltak, holtan születik, nem is jön érte senki. Mert nem. Égesd el, állam. Sírjuk se lesz soha.

 

Úgy másfél éve arra jutottam, hogy igazán és föltétlenül haragudni fogok a halálra. Azt is tudom, hogy egyszer másként lesz. De viszont most megint elég intenzíven előjött. A mozi. A Művészben voltunk a minap, néhányan, párok is, egyedül is, kora esti vetítés. Robin Campillo: 120 dobbanás percenként. Olyan csönd volt a végén, hallottam a nézők ordító csöndjét, amit így, ilyen fájdalommal, intenzitással telten még tán soha. A film utolsó harmadában meghal az egyik főszereplő. Fiatal fiú, huszonhat körüli, aktivista, AIDS-es. Rövid, intenzív, szorongásos és boldog időszak után szarkóma foltjai ütik ki magukat a talp bőrére, a csenevész hátra, kezdődnek a test kivételes gyötrelmei, minden porcika a fájdalom otthona. Romlás, romlás, a szokásos ügymenet. A barátja, aki magához veszi a lakásába, ő vet véget a szenvedésének, beoltja, segíts, morfium.

 

Hárman időznek az éjszakai lakásban, a haldokló, a barát (szerelem) és az anya. A barát aztán fölkölti az anyát, Sean meghalt. Úristen, máris?! Olyasmi történik, olyan dramaturgiai, olyan lelki, meg nem tudom mondani, miféle művészi építkezés az elkövetkezendő húsz percben, amit én még nem nagyon láttam vásznon. Hogy a halált, a másik elvesztését miként dolgozzuk föl, a hiányát hogyan éljük meg, arról sok elbeszélést ismerünk. A gyászmunka, az elengedés, a hiány beépítése az élve maradt molekulák közé. Oké, oké. De itt, a film utolsó fél órájában azt beszéli el Campillo, a rendező, azt mutatja meg gondosan, apró, egymásba érő, összeépítkező részletekkel, hogy milyen igazán, valójában az a néhány negyedóra a másik halála után. Mit tesznek az élők, hogyan. A tétova visszamaradottak. És abban hogyan lesz benn a jövő is, a következő egy-két év, amire ezeknek a beteg fiataloknak talán lehet rálátása. Anya, szerető, félhomály. A rendező lefejti a történetről a drámai pózt, a megrendülés legvékonyabb lakkmázát, csak mert a legfontosabb katartikus inspiráció a hirtelen föltárulkozó bizonytalanság lesz, illetve a tehetetlenség, keresi magát a mozdulat, fölszakad a szerető férfisírás aztán, majd pedig hogyan talál magára lassan a hétköznapi módon ügyködő értelem, s kezdi vezetni a cselekményt, a praktikum történő minimumát, hogy például föl kell öltöztetni a halottat. Anya és a szerető nem együtt öltöztetik a merevvé vált testet, ing (kockás) és nadrág (farmer) kerül rá. A szerető képtelen. Beugrik helyette más. Körülményes mozdulatok. Szétszaladt már a közösségben a hír. Csöngetnek. Érkeznek sorban a többiek, barátok, sorstársak, nők, leszbikusok, meleg fiúk, éhesek. Lép a lakásba az egyik aktivista lány, köszön, azt mondja, valahogy így, azt mondja, szeretne enni. Szendvics? Éhes. Az anya, akinek alig egy órája szállt el a fia lelke, bólint, hát persze, szendvics. Fő a kávé. Tea talán. Félhomály. Aztán pedig föl kell hajtani a másik szobában a pamlagot. Sean a szerelménél halt meg, az anya is odaköltözött az utolsó napokra, de már nem fog többet ott aludni, nem kell a pamlag. Föl kell hajtani, vissza kell építeni. Megpróbálja, nem sikerül egyedül, hárman tudják megcsinálni, segít neki az egyik, aztán még egy fiú. Az ágy, ahogy magába csúszik. Máris konzultálják a temetői beszédet. A hamvakkal mi lesz. Az anya kér belőlük, egyezkedés az arányokon, mert majd akcióhoz kellene fölhasználni, ez a végrendelet, már nevetnek is.

 

Én ezt most elmeséltem valahogy. Összefoglaltam, mint egy házi feladatot. Persze, mindhiába. Itt van ez a művészetnek nevezett akármi, ami rendre többet akar tudni az életnél. Kérkedés. Hübrisz, alapban, aztán pofára esik. Estünk pofára, de hányszor, és egyébként mindig ott van a néző, a hallgató, az olvasó sértett zavartsága, ő is pofára esik, hogy, de hát ez nem is így volt. Nem így mondtam el. Nem így adtam elő. Nem így történt. Nem is ilyen vagyok. Írók meg sokszor azt bizonygatják a még meleg, frissen fölmutatott műdarab fölött, hogy de hát pontosan így történt. Láttam. Velem esett. Így. Olvastam a minap egy cikket egy kulturális portálon, valahogy így hangzott, kőkemény valóságirodalom fikciós maszatolás helyett. Hát, édes öregem, van gondunk mindennel tényleg, idővel, a rendelkezésre álló képzelettel, a szavak, a színek csalfaságával, a narráció helyzetével, a tekintetünk élességével, porciózó kezünk mértéktelenségével, a jellemfestéssel, de hogy minden, és tényleg minden, még a Puszták népe is akár, ne fikció lenne, és ha maszatol, hát maszatol, akkor beállok a sarokba – újra tanulni mindent.
 

Camillo alig mond valamit, és mégis mindent elbeszél. Művészi tett. Semmi sem direktív látványpékség, teríti szét a csöndet, mint egy varázspokrócot, voilá, halál, voilá, élet, miközben minden látható, seb, köldökből csillanó ondó, mozdulat, lélek. Hogy lesz a kevésből, a legkevesebből végletekig feszített minden. Ahogyan én látom, nagy, gyönyörű film fut néhány moziban az egész ország örömére. Már hogy kinek az örömére, az természetesen csak vicc volt. Bocsánat. Mint Népszabadság ázott betűi a betört, elroncsolt arcon.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek