Jelentős eltérés a szemléletükben nincs: mindkét fesztivál a jelentős produkciókat igyekszik összeválogatni, ám sok esetben a meghívott színházak javaslata dönt arról, mi kerül programba. A Kollokvium stabil székhelye azonban különleges otthonosságot ad a rendezvénynek, a szocreál művelődési házban fészkelő színházával és benne a Livingnek nevezett kávézó-közösségi térrel. Gyergyó: húszezres város, kísérletező szellemű színházzal, több előadóművészeti fesztivállal és mindenféle procc nélküli nyitottsággal az avantgárd művészetre – de azért ezt poros kis utcák közé képzelje az olvasó. (A városi önkormányzat a törvényileg elrendelt béremelések miatt egyre kelletlenebbül viseli a fenntartás terheit – igen félő, hogy hamarosan gyors és hatástanulmányokat nélkülöző átalakítások mentén vonják össze a Figurát a város részéről hasonló helyzetben lévő csíkszeredai színházzal.)

kék / narancssárga

A Kollokvium idei programja azon túl, hogy a múlt évad legjobbjait gyűjti össze, pár esetben még távolabbi évadokból merítve, magát a kisebbségi fogalmát is tágabban, izgalmasan kezeli. Nem pusztán etnikai, de műfaji értelemben is kinyúl a progresszív perifériára – például a bukaresti Giuvlipen független roma társulatának előadásához, a budapesti Káva felnőtteknek szóló interaktív Lady Learjéhez, a kolozsvári színház közösségi színházi produkciójához, a Homemade-hez, a Váróterem Projekt független társulatának dokufikciós színházáig; sőt, a Vajdaságba is átlép, meghíva az újvidéki színház Fekete című előadását. Levegősen szétszórt, koncepcióvá azért nem összeálló, mégis fontos gesztusok ezek: az elmozdulást jelzik afelé, hogy az erdélyi magyar színház többrétű kontextusok, esztétikai paradigmák felől pillant magára.

A Giuvlipen előadást hozott és fórum-beszélgetést is. A társulat tagjai, akik alkotó-aktivisták, egy állami roma színház létrehozásáról kezdeményeztek dialógust, az emögött húzódó meggondolásoktól el addig, hogy vajon hogy lehetne ezért lobbizni. Romániában 12 állami fenntartású nemzetiségi színház van (egy zsidó, két német, kilenc magyar), és miközben a romák az ország második legnagyobb kisebbsége, egyetlen állami színházzal sem rendelkeznek. Összefügg ez azzal, mondja Mihai Lukács rendező, hogy romának lenni a rendszerváltásig szociális kategóriát jelentett, a kilencvenes évek után ismerték el őket hivatalosan nemzetiségként. A kulturális önreprezentáció segítené a romák társadalmi helyzetének előremozdítását, mondják a giuvlipenesek, miközben ezer érdekes gondolat elhangzik még a romák kulturális megítéléséről – az óriási szemléleti árokról például, ami a mindig tradicionálisként látott roma kultúra és a kortárs művészet közt fekszik. Előadásuk, a kék/narancssárga egy kórházban játszódik, a koncepció meg azzal, hogy a konkrét szereplőkön – a mentális problémákkal küzdő roma nő, a roma szakorvos, a nem roma osztályvezető hármasán – túli általánosabb hatalmi diskurzust vigye színre az egészségügyben létező rasszizmusról. A tágabb kontextus megteremtését segíti az installációként berendezett színpad, amely mentális térkép is egyben: a földön heverő tükördarabokon szegényebb bukaresti negyedek neveit tükröződnek, a középre állított fehér asztal és gurulós orvosi székek meg tévés talkshow-t idéznek. A tér sarkában a kétszemélyes Poetrip formáció énekesnője olykor előresuttogja a szereplők később elhangzó mondatait. Mintegy kikényszeríti, előrevetíti azt, ami Joe Penhall drámáján túl az életben is meg van írva: hogy a legkiszolgáltatottabb húzza a rövidet. Hosszú-hosszú, de érdekes, a végén már a konkrét helyzettől skizoidan eloldódó párbeszédek hangoznak el az orvosok és a nő közt, pro és kontra szakmai viták arról, hogy a romaság és pszichiátriai betegségekre való hajlandóság összefügg, és mindebbe az ezzel szemben fellépő orvos szakmai ellehetetlenítése is befigyel – az egész előadáson a humanista retorika álcája lóg, amitől a helyzet csak még visszatetszőbb.

Homemade

A Homemade friss jelenség a kolozsvári színház nívós-hagyományos művészszínházi repertoárján, amely egy előzetes kutatómunkára épülő közösségi színházi formán keresztül vizsgálja a szülő-gyermek viszonyokat. Etűdös szerkesztésben kerülnek elénk a különféle családi – és ezen belül a szülők és gyerekek szempontjaiból fogalmazó – jelenetek, helyzetek, problémák, miközben a nézőben egyre csak erősödik az érzés, hogy a szülőséget, még ha konstruktív szándék is vezérli az embert, csak eltolni és elhibázni lehet, hogy ez eleve kódolt csőd és kudarc. Senkinek nem könnyű a színpadon (sem), a sérelmeket hordozó meg nem értett szülőknek és meg nem értett gyermekeiknek, Vargyas Márta rendezése azonban jókor, jó pillanatban vált át a szülőkatasztrófa parodisztikusan éles ecseteléséből a megértés és az oldás irányába, amikor direkt nekünk szegezett kérdésekkel provokál, hogy megdobáljuk a saját szüleink kiteregetett nevét (ezeket elkérték belépéskor), amennyiben egyetértünk a felolvasott állításokkal. A gyűlölettől az elfogadásig skálázza az érzelmeinket ez a jelenet és tételsor – és a kis szerkezet az előadás egészére rávetülve a diskurzus terepévé teszi a szellemesen karikírozó előadást. Remek színészek játsszák el a felnőttek idiotisztikus világát, mi tagadás, hálás feladat, gazdag lehetőség: akad itt szülői értekezlet, kimerült háziasszonyok borozgatása, ittas férj és néma családi erőszak, az új (román) pasi családi bemutatása a szülők kínos viselkedésével, miközben az erdmagyar szociokörnyezet is elénk kerül, a „kólozsvári” román akcentusú magyar beszéddel egyetemben. Az előadás teljes ideje alatt rotyog a sarokban a murokfőzelék, házias konyhaillat terjeng, otthon vagyunk, ha akarjuk, ha nem – és amit főztek az alkotók, megesszük az előadás utáni közös beszélgetésen.    

Reacting Chernobyl

A kolozsvári Váróterem Projekt Reacting Chernobyl című előadása játékba oltott dokuszínház: a katasztrófa körülményeit és a helyzetre adott szovjet politikai választ rekonstruálják a színészek egy fehér papírkifutón, egyenöltözetben, páros és közös csoportjátékok, valamint a katasztrófával szembenéző embereket megidéző jelenetek váltakozásában. Matei Cosmin rendezése kíván erőfeszítést a nézőtől: a tudományosan bonyolult szöveg, a nagyon pici dramaturgiai amplitúdók, az ismétlődő szerkezet alapból próbára teszik a figyelmet. Miközben a katasztrófa újrajátszása-írása-konstruálása a fehér papíron erős pillanatokat hoz létre – számomra jellemzően akkor, amikor nem az elvont problémát, hanem a kétségbeesett, megtévesztett embereket látjuk: például a kelletlenül befogadott, sugárzó rokonokat, akiket vajon szabad-e megölelni?; vagy a még nagyobb robbanást megakadályozó, az extra gázsi ígéretével a halálba ereszkedő búvárokat –, azon gondolkozom, vajon a fontos és izgalmas színházi ajánlat, hogy közösen gondoljuk végig, mi történt és mi várhat ránk, nem kívánná-e meg, hogy ehhez könnyebb utat találjon a néző? A szöveg részletező tudományossága helyenként, de a csoportjátékok belső cinkossága többnyire inkább kirekeszt; nem értem a színházi önmetázás dramaturgiai szándékát itt.  

A fesztiválon Bocsárdi László két rendezése is szerepelt. A szentgyörgyiek Liliomja minden romantikus-idilli jegyet lefarag Molnár Ferenc drámájáról: szikár, sűrű, költői előadás. Csupasz a díszlet, egy falak nélküli fémketrec, aminek az alján mélyedés, egy sírgödör látható, a tetején pedig zenész-angyalok ülnek. Így néz ki a világ szerkezete Bartha József reménytelenül zárt és szellős építményében – a minimalizmus azonban sokféle jelentést megenged. A Hollundernét játszó Rácz Endre mint groteszk öregasszony néha átvonul a színen, meggörnyedve vonszol, zörögve húzgál egy fémrácsot – a sír fedelét, és vele az egész élet súlyát –, és ebben az éhhaláltól egy lépésre álló nyomorúságban, ocsmányul zsörtölődve, de szemérmes tapintattal olykor odacsúsztat két almát, két pohár vizet a nélkülöző Juli elé; odavet egy csomag cigarettát Liliom halálakor. A látogatóban lévő Mari – Benedek Ágnes maga az ízléstelen, feltörekvő, cuki butaság itt –, aki jól kereső szívszerelméről fecseg, pofátlan természetességgel felkapja az egyik almát, de nem bírja teljesen megenni. Eltenné a retiküljébe, de nem fér, ezért konkrétan beleharapja a retiküljébe a zsákmányt és rákattintja a zárat. Juli – Vass Zsuzsanna – meg nézi, fásultan, szelíden, lemondóan. Az alján vagyunk, az embertelenség és az emberiesség gesztusai így érnek össze. Bocsárdit láthatóan foglalkoztatja a szegénység kérdése, a kiúttalan kiszolgáltatottság, amiben egyszerűen túl nagy luxus az a fajta konok, egyszerre buta és közben persze érthető, mert alap emberi öntudat, ami a Liliomé. Ha nem adod meg magad hajlékonyan a társadalmi elvárásoknak, koroghat benned a méltóság. Mátray László Liliomjának tragédiája, hogy mindig késve érti meg, már azelőtt elvesztette a lehetőséget, hogy az felbukkant volna. Miközben az intuíciója mégiscsak szükségszerűen afelé viszi, hogy egy mozdulattal akarjon kikerülni a nyomorból – hiszen szabad ilyen világra születni gyereknek? Szociodrámát csinál Bocsárdi, de ez nem elválasztható a létezés drámájától, és ettől olyan nyugtalanító az előadás. Hogy az emberi táplálékláncon keresztül, ami itt felvonul – és ez még az alsó szegmens – egyszerre mutatja az igazságérzetre hatóan morálisnak ezeket a kérdéseket, és szinte részvétlen távolról természetinek.

Liliom. Fotók: XII. Nemzetiségi Színházi Kollokvium

Bocsárdinak a szatmári társulatnál rendezett Tévedések vígjátéka a filmes formára épül. Hirtelen snittekben, nem kereken végigjátszott jelenetekben kerül szemünk elé a komédia. A mikroporthasználat közel hozza a színészeket: a teátrális, távoli kép közeli hangélménnyel társul, hallani a szuszogást, a színészek alig-suttogását. Más vonatkozásban is élesen feszül ki az előadás: az ikerpárok félreismerésének végletekig vitt helyzete, a túlzó erőszak mintha kikényszerítenék, hogy valami másra is gondoljunk a vígjátéki egyszerűségnél; de az e mögött felvetett gondolat, hogy az ember hirtelen elveszti az addigi élete kontextusát, és minden irreálissá és idegenné válik, számomra nem volt a színházi anyagban erőteljesen kidolgozott.

A vásárhelyiek több fesztivált megjáró Sirálya, Keresztes Attila szép, esszéisztikus rendezése, a nagyváradiak szórakoztató Mizantrópja, amely Novák Eszter energikus, nagyvonalú rendezői gesztusaival társadalom- és médiakritikaként kerül színpadra, vagy az Albu István által rendezett gyergyói Phaedra, amely lenyűgözően szép vizuális világot teremt – volna még miről írni. És a megszokott színházi nyelv mellett felbukkanó, váratlanul igényes kortárs művészeti nyelvről is. Kele Fodor Ákos multimédia-irodalmi bemutatójáról. Állok a Figura romos betonudvarán, hallgatom a sZempöl Offchestrát, és nézem is őket, három projektorral vetítenek az épület falaira, és bennük külön kis képekként a falon lévő ablakokra, plusz előadó-műveszet ez, bizony, a javából – és arra gondolok, hogy Gyergyó most Berlin egy kicsit.