A háttért, a technikai apparátust rejtő fekete vásznakat ugyan tönkretette a szél, s kíméletlenül söpört végig a koncert elején a színpadon is, de sem a hangszerekben, sem a hangzásban nem tett kárt. Horváth Balázs éterien finom bőgőzésével indult a Borbély Műhely koncertje. A szél süvítését mintha legalább annyira belekalkulálták volna ebbe az első opuszba (ami nem volt más, mint a Meselia Hill című, 2005-ben az év jazz lemezének is választott felvételen hallható, a koncertverziótól jelentősen különböző Ne menj közel eredetije), akárcsak az előttük fellépő Smárton formáció ráadásukba a közeli szerb harang megkondulását.

Smárton Trió

A Borbély Műhely előtt a Smárton formáció inkább könnyűzenének, mint jazznek nevezhető munkálkodása csábított be a közönséget. A zenekar vezetőjén, Sütő Mártonon kívül improvizációba csak a bőgős fogott, ő is csak ímmel-ámmal, mintha benne foglaltatott volna a szerződésében, hogy ilyet is kell művelnie: nem nagy elánnal kapkodta a húrokat. Szemben Sütő Mártonnal, akiknek szólógitározása, heves vérmérsékletről, alapos gyakorlásról, az iskolák és nagy művek ismeretéről tanúskodott: de még így is kevés volt ahhoz, hogy kiemelkedően érdekesnek halljam. A stílusa egyedi, holott felfedezni benne Ry Cooder slide gitáros elemeit ugyanúgy, mint a gyakori wawa pedál használat miatt a rock számos gitáros legendáját, s mások mellett azt a Mark Knopflert is, akit az est végén Juhász Gábor és triója is megidézett. Folytathatnánk a sort Pat Methenyvel, vagy a Pink Floyd-os Roger Waters-szel, és másokkal: de már ennyi név olvastán is joggal vonhatja le az olvasó – ha nem volt ott a koncerten – a következtetést: Sütő Márton stílusa még nem kiforrott, roppant eklektikus. Akkor a legjobb, ha nem kell visszafognia a magát: a bossa nova ütemeket idéző, illetve a rock and roll számokban. Madonna debil Hollywoodjának egészen élvezhető feldolgozása után a ráadás utolsó riffjénél beúszott a templom harangja. A taps, némi joggal, a pontosan belépő harangnak is szólt.

Borbély Műhely

Borbély Mihály és együttese – hasonlóan a következő napon fellépő Dresch Mihályékhoz – népzenei alapokat használ fel improvizációihoz: gyakran bolgár – a már-már unásig ismert tört ütemek miatt –, olykor román, de főként magyar népdalokat. A Borbély Műhely megjelenés előtt álló lemezének címe: Hommage á Kodály. A Kodály feldolgozta népdalokból kiinduló improvizációk, mind Borbély Mihályé, mind a méltó partnerének bizonyuló – Brad Mehldau érzékenységét és fájdalmas játékát idéző – Szabó Dánielé, a zongoristáé, nem voltak olyan erősek (sokat koptatott, ám ide illő kifejezéssel élve: ütősek), mint a közismert sztenderdekre elkövetett szabad bolondozások. Mintha a Kodály-dalok jobban megkötötték volna ez előadókat. Borbély Mihály a legszebben és -megindítóbban a legelcsépeltebb – de kétségtelenül leghatásosabb – dal, a Szomorú vasárnap elejét fújta olyan ragyogóra, hogy egyszerre elment felőlünk (nézők felől) minden felhő, minden gond, és nem maradt más, csak ez az éteri néhány hang. Olykor a legelhasználtabb sztenderdeknél találják meg a régi nagyok is azokat a hangokat, amelyek miatt egy este, egy lemez emlékezetes marad. Itt is ez történt. Elképzelhető, hogy az együttes ezt a dalt gyakorolta be a legjobban, és ezért tudta olyan kötetlenül és felejthetetlenül játszani, elképzelhető, hogy erre a dalra állt össze a bőgős Horváth Balázzsal és a dobos Baló Istvánnal kiegészült együttes. Tulajdonképpen mindegy mi volt az oka: Seres Rezső egy időre bárokba száműzött dalocskája megdicsőült. Szabó Dániel a La vie en rose-ra fordította le (megjelent egy pillanatra Piaf dala is), majd élénk verbunkossá vált. Hitelesebben szólalt meg, mint a tilinkóval Kodály dala, s többet mondott el arról, mi fán terem a magyar blues (erről a témáról értekezik olvasásra erősen javallott cikkben Csont András), a magyar szomorúság, mint a Kodály témák vagy a free jazz felé tekergő tenorszaxofon szólók.

Juhász Gábor Trió (Szkárossy Zsuzsa felvételei)

Az est végén Juhász Gáborék triója játszott. Lehet, hogy csak azért, mert legutóbb a kiváló gitárost remek énekesek, többek közt Marozsán Erika kísérőjeként hallottam, de úgy éreztem, kellene melléjük – az ütős Papesch Péter és a basszusgitáros Födő Sándor mellé – egy énekes is. Juhász Gábor azzal kezdte, hogy „azon gondolkoztam, többet éltünk már, több évet, mint a nagyok, az istenek, Charlie Parker és Jimmy Hendrix”: igen. Én is ezt éreztem. Egy kicsit koros, kicsit pocakos jazz volt Juhász Gáboréké. Nem érdektelen. De érezni lehetett, hogy már valóban idősebbek, mint az isteneik voltak haláluk idején.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008