Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PIROS TÁSKÁK ORSZÁGA

A fecsegő potyautas 11.
2017. nov. 2.
Mivel Magyarországon egy újabb, premissza-paradigma-váltó kapitalizmus épül, nemzeti kapit, hah, teljesen nyilvánvaló, hogy újra, alig negyedszázad után újra érvényt lel egy olyasféle kijelentés, miszerint: az első milliót ne kérdezd (milliárd). SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Oda lehet érni bármelyik kerületből egy bő Bundesliga-félidő alatt, de azért eléggé a halál…, himbilimbi, van a Staasi Muzeum Berlinben, ahol én már voltam, egyszer, de milyen régi szélfúvásban, és most fölkerekedtem újra. Mentünk, kézenf, lalala. Viszont esett. Most is fújt, zeppelintüdővel, és üstdobolt is az ég. Szürke volt. Olyan volt, hogy ha lehunytam a szemem, az NDK-ban voltam, vissza az időben, a fenébe, hogy is hívták azt a barna szószt, amit mindenre odakanalaztak. Barna szósz, így hívták.

sziv6 1

Az állambiztonsági apparátus épületegyüttese, és maga a főépület, ahol az állandó kiállítás szép, pillogó szemekkel megtekinthető, bizonnyal jellegtelen. Nem dorbézoltak nagyon az elvtársak. Barna szósz. Nem volt különösebb csilivili, a nagy főmufti, a Staasi direktor, a rettegett Mielke generál szoba-együttese, dolgozó, tárgyaló, konyha, tévéző, telefonozó, azért elég impozáns, egy fő ragadozó rezidenciája. Hogy például nem képzelődnek. Semmit. Kitalálja, de nem képzelődik. Ha konstruál, mert az a rendszer követelménye, akkor sem képzelődik. Annyi fantázia, mint egy manufaktúrai dolgozónak, szám, eredmény, következtetés. Végül aztán csak megláttam, miért jöttem. (Én mindig megyek valamiért múzeumba, rétre, térre, kocsmába, pokolba, nem tudom, miért, és az olyan jó, hogy megtaláljuk egymást a várakozó, fölfénylő momentummal végül. Ölelés, köszönöm.) Mert az egyik sarki vitrinben volt egy piros bőrönd, egy nagyon piros, nagyon elegáns bőrönd, amit, miután a nagyfiúk sürgősen, és nagyon sok mindent elégetve, ledarálva, gombócban elemésztve, de sok minden szépséget hátra is hagyva evakuálták magukat, megtaláltak a felszabadító, demokratikus csapatok.

Lám csak, nézd már, milyen piros. Mi van benne? Szerelmes levelek, finom, matatós staasi-szex, Major Engelbracht és Endéká Emanuelle? Nem, dehogy. Egy piros bőrönd dugig terhelő adatokkal, aktákkal, jegyzetekkel, és kiről. Közvetlenül Erich Honeckerről, akit a Wende előtti zilált végjátékban a staasi generál Mielke el is árult, aki viszont aztán nem árulta el őt, érdekes. Honecker legalább tíz évig fejtette a borsót a Gestapo börtönében, töltötte idejét koncentrációs táborban is, a világháború után szabadult, ám amíg ült, köpött is, be is árult. Erről volt följegyzése Mielkének, és nyilván elő is lebegtette volna a papírosokat, ha úgy hozza a helyzet.

Néztem ezt a helyes piros bőröndöt, és arra gondoltam, milyen jellemző egy ország mentális, kulturális, mindenféle állapotára, hogy mennyi ilyen van neki. Van piros bőröndöd, fiam? Van, van. Van piros bőröndöd, leányom? Van, van!  Mivel Magyarországon egy újabb, premissza-paradigma-váltó kapitalizmus épül, nemzeti kapit, hah, teljesen nyilvánvaló, hogy újra, alig negyedszázad után újra érvényt lel egy olyasféle kijelentés, miszerint: az első milliót ne kérdezd (milliárd), utána azonban, kérlek szépen, el ne vakítson a nagybani patyolatom, mert tényleg egy Vazul leszel, ha a morális fényembe, a tündöklő karizmámba belenézel. Tudod-e, azt találtam ki, hogy nem én, te, ő lop, hanem az állam juttat, csiribá, csiribú, minekünk. Hát, ja. Nem. Nem csak ez, így. Lennének tippjeim, kinek és kikről vannak ilyen piros táskái a nagymagyarmatricás széfben, abban tartja, ott, odafönt, ja, bocsánat, ezek nem fönt vannak, ezek lent vannak, egészen lent, tkp. alvilági lét, olyan koszos a lélek ablaka, hogy a legkisebb jóindulat hiába lehelgeti, hiába dörzsöli a kicsi, rongyos könyökével, már nem lát be rajta.

Hogy kinek, kiről, milyen táska, én neveket dehogyis mondok, de szép társasjáték lehetne, akinek van kicsi, borzos fantáziája, és legalább hetente olvas híreket, hát, szabad gazda, tessék. Az biztos, nem naiv, nagyon buta, akinek efféle környezetben nincsen piros táskája.

Az emberi természet olyan, hogy a közel, úgy értem, közelebb állót mindig jobban képes gyűlölni, mint az aktuális, és egyébként késsel, doronggal hadonászó, irtásra törekvő ellenfelet. Milyen összetett, tartalmas gyűlölet tud virágozni csak egy mintacsaládban. És egy pártcsaládban? De nem csak ez. Utcakép. Nézz szét, óvatosan hajlíts egy tekintetnyi kört a kerületi promenádon, allé, ha jobban tetszik, ott egy munkás, ott egy blogger, ott egy színésznő, ott egy sportoló, ott egy titkárlány, ott egy … na, annak nem tudom, mi lehet a foglalkozása, ott egy néni, ott egy bácsi, mindegyik piros táskával lépdel sorsának kikövezett, virágos útján.

Emlékezhetünk, volt egy ilyen várakozó álláspont, hogy na, a rendszerváltással majd kinyílnak az írói asztalfiókok, és mint a rab madarak, kiszállnak belőlük az elhallgatott, nem közölhető, betiltott gyönyörű szép regények, novelláskötetetek, színpadi művek. Ásítás. Ásítottak az asztalfiók, annyi volt bennük. Alig volt bennük valami, fecni, cetli, vékony, kézzel írt, vignettás kisfüzet, irodalmi körömreszelék, novella-kenyérhaj. Mert tkp. kis túlzással, csaknem minden megjelenhetett, és a tiltás nem kint volt, hanem bevitték, be a műbe, öncenzúra, utalásos motívumrendszer, elhallgatás, miegyéb. A piros táskák ott maradtak a lelkekben. A mai napig. Befonta őket a tövises bozót, a repkény, a gondozatlan vadrózsa. Ott vannak a maradandó reflexekben a piros táskák, képzv. A hirtelen megnyilvánulásokban. A megmondásokban. Kinyilatkoztatásokban. Néha, halk nyikordulással fölnyílik egy, s kiszáll belőle a múlt, a közelmúlt, s mint valami szellem, körbelengedez a kommunikációs placcon. Sikoltás, düh, harag.

Testvéreim az Úrban, rémületes, mondom, rémületes az együttérzés hiánya.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek