Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TESSÉK NEVETNI!

Rainer Werner Fassbinder: A félelem megeszi a lelket / Kultúrbrigád és Átrium
2017. nov. 1.
Az emberek nem tanulnak és nem felejtenek: Alföldi Róbert vicces tandrámát rendezett az Átriumban Fassbinder 1974-es filmje nyomán. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

A színházi nevetés amellett, hogy ragadós, saját szabályrendszerrel rendelkezik. Vagyis tudni, érezni lehet, hogy a közönség nem mindig örömében nevet, de nem is feltétlenül azért, mert olyan rettentő mókás dolog történik a színpadon. A néző olykor a zavarát palástolja halk kuncogással vagy hangos nyerítéssel, máskor meg mintha kacagásával szuggerálná a színészeket, hogy vegyék a figurát még viccesebbre (kevésbé gyakorlott és nagyon hiú színészek be is dőlnek ennek, akkor aztán elszabadul a pokol). És a néző néha akkor is nevet, amikor leginkább sírni volna jó: nem érzéketlenség vagy szellemi tompaság az ok, hanem a nagyon eltérő ingerküszöbök és a különböző szocializáció. Meg – és ez már az Átrium előadásáról szól – valami kétségbeesett kapaszkodás, hogy ahol csak a leghalványabb reménysugár nyílik arra, hogy a felgyülemlett feszültséget ki lehessen engedni, ott a néző hálásan aktivizálja magát.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Rainer Werner Fassbinder 1974-es, nem kirobbanóan sikeres, de azért a filmtörténet által jegyzett mozija, a szándékosan hibás németségű címmel megnevezett Angst essen Seele auf (A félelem megeszi a lelket) Ugrai István színpadi változatában látható. A szöveg alapvetően hűen követi a forgatókönyvet, hozzátoldva fontosnak vélt, magyarázó jellegű apróságokat. Megváltozik, illetve átszerkesztődik a befejezés, kerekebb és fájdalmasabb így a történet. Üdvös, hogy az egyszerű takarítónő és a marokkói vendégmunkás különös románcát taglaló történetben jelen vannak ugyan, de nem erősödnek fel zavaróan a mai magyar helyzetre utaló kiszólások. Főleg azért persze, mert erre nincs semmi szükség: Fassbinder alapszövegének a legfőbb tanulsága, hogy az elmúlt negyvenhárom évben arasznyit se léptünk előre a másság elfogadása, az egymásra való odafigyelés, az önzetlenség ún. európai alapértékei terén. 

Az pedig már Alföldi Róbert rendezésének és a szerepeikben kényelmesen mozgó színészeknek a felelőssége, hogy az alapvetően tragikus tónusú melodrámából ha nem is komikus, de sok pontján nevettető előadás születik. A ráismerés öröme is ott lebeg a nézőtéren: Tihanyi Ildi díszletét és Nagy Fruzsina jelmezeit a hetvenes évekből repítette ide egy forgószél. Az Átrium sok szempontból reménytelen színpadát és közvetlen környékét mozgósítja a barnás alaptónust variáló, finom orientalizáló hatással megfűszerezett szobai enteriőr, ami könnyen tud lenni nappali, kocsma, lépcsőház is egyben. A szereplők egy komplett retróturkálót viselnek magukon: a geometrikus, repetitív minták, a fakó, pasztell színek magyarázkodás nélkül idézik meg a kort és a közeget.

Egy esős berlini estén leharcolt, fáradt hatvanas nő toppan be egy főleg vendégmunkások által látogatott bárba. Bizonytalan önmagában, magának se vallja be, hogy csalódott az életében, robot üzemmódban végzi a dolgát, felnőtt gyerekei rá se nyitják az ajtót. Lélegzik, vannak életfunkciói, de egész létezése azt sugallja, hogy nem élet ez így. Ilyenkor szokott becsapni a ménkű, ami itt egy jóképű, rámenős, tört németséggel beszélő, a nőnél húsz évvel fiatalabb arab férfi képét ölti. A történet pedig innentől fogva nagyjából borítékolható: a két ember minél közelebb húzódik egymáshoz, az őket körülvevő szűkebb és tágabb társadalom annál kevésbé nézi jó szemmel kapcsolatukat. A közegellenállás egyre nő, és Fassbinder filmjének meg Alföldi rendezésének ugyanaz a gyengéje: a szereplők újra és újra nagyon hasonló szituációkba kerülnek, ahol újra és újra ugyanazokkal a vádakkal, vágyakkal, előítéletekkel, sértésekkel szembesülnek. Alföldi színházától eleve nem idegen a didakszis, és aki ezt szereti, itt valósággal lubickolni fog. 

Ami a legizgalmasabb ezen az estén, az a két főszereplő viszonyának ábrázolása. Hernádi Judit keményen küzd Emmi karakterével, és nem kérdés, hogy győz. Eleinte szinte érthetetlenül halkan beszél ez az éveit tekintve sokat, a valóságban azonban még alig élt asszony. Testben a bárban van, valójában azonban nagyon messze kalandoznak a gondolatai. És bár nincs erre semmilyen utalás, nem lepődnék meg, ha épp öngyilkosságra készült volna, mielőtt belépett a lebujba, ahol megtörténik vele az a bizonyos villámcsapásszerű találkozás. Hernádi óvatosan, szakértelemmel bontogatja a bebábozódott nő karakterét, megrendítő látni, ahogy jelenetről jelenetre oldódik zártsága, és egyre inkább mer beszélni, nevetni, olyan dolgokat tenni, amikről már évtizedek óta nem is álmodott. Pompás partnere ebben Bányai Kelemen Barna Alija, az érzékeny és érzéki arab macsó. A férfi szép, persze, de a szépség szubjektív, ugyanakkor a perzselő szempárt, a benne mindig ugrásra készen lapuló néma követelést, a kevés szóval is tűpontosan érzékeltetett, kétpólusú világlátást, azt, hogy ennek a fiúnak egy maga számára sem megfogalmazott titka van, Bányai tökéletesen hozza. 

Fotók: Mészáros Csaba. A képek forrása: Kultúrbrigád
Fotók: Mészáros Csaba. A képek forrása: Kultúrbrigád

Mi zajlik valójában a két ember között? Az előadás szerencsés módon megtartja a titkukat, és a sok kimondott és elismételt üzenet mellett jótékony homályban tartja indokaikat, érveiket, motivációjukat. A szexus fontos tényező köztük, de szimbiotikus, kérdések, magyarázatok és gátlások nélküli kapcsolatuk alapját mindkettejük közös, más forrásokból táplálkozó létélménye, a kiszolgáltatottság és a magány jelenti. Éhesen, szomjasan nyúlnak egymás felé, hogy végre csillapíthassák a bennük lévő űrt. És abban a pillanatban, amikor Emmi önmaga számára is észrevétlenül átsodródik a farkasok közé, Ali tudja, hogy nincs remény. 

Ez eddig egy szomorkás love story, csakhogy hőseink nem vákuumban élnek, hanem kicsinyes, önző, rasszista és türelmetlen társadalomban. A furcsa pár körül négyen játszanak vagy tucatnyi szerepet: Emmi munkatársai, családja, boltosa, Ali kollégái, törzshelyének tulajdonosa és mások elevenednek meg a színpadon egy-egy rövid, kompakt jelenet erejéig. Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid életes karikatúrák egész sorát rakja a színpadra. Lehetetlen nem nevetni buta ügyködésükön, amivel mindenáron szét akarják választani a párt, majd hasonlóan kisszerű törleszkedésük, amikor rájönnek, hogy hasznot húzhatnak Emmi és Ali reménytelen afférjából. Irigyek, buták, tehetetlenek és telhetetlenek, szóval ritka visszataszító és igencsak élethű keresztmetszetet mutatnak egy korról, egy közösségről, egy világról. Ami valahonnan nagyon ismerős. Lehet, hogy azért, mert magunkon röhögünk?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek