Már a posztmodern mozi kezdetei óta divat a filmkészítők körében parodisztikus, élcelődő harsánysággal újrarajzolni a magándetektív-noir műfaji mintázatát. Robert Altman Hosszú búcsúja, Peter Hyams Peeper című filmje, a Coen-fivérek Véresen egyszerűje, de még néhány közelmúltbéli példa (lásd Paul Thomas Anderson Beépített hiba vagy Shane Black Rendes fickók című munkája) is azt igazolja, hogy a negyvenes évek meghatározó bűnügyi zsánere rég elveszítette delejező sármját, s immáron csak csúfondároskodni érdemes vele. Kondor Vilmos regényíró azonban másképp gondolta, amikor hírhedt Budapest-szériája nyitányával (Budapest Noir) jellegzetesen magyarrá, lokálisan is érvényessé tette a Dashiell Hammett, Raymond Chandler és mások nevével fémjelzett – eredetileg amerikai gyökerű – irodalmi hagyományt, a hard-boiled krimit.

Csak idő kérdése volt, mikor csap le a kecsegtető alapanyagra egy gazdag képzeletű producer. Igaz, a regénymegjelenéstől számítva kilenc esztendőt kellett várnunk az ezüstvásznas adaptációig, ráadásul a rendezőválasztás sem a legszerencsésebb. Andy Vajna ugyanis sokadszorra bízott jellegzetesen magyar témát egy Amerikából importált direktorra, az eredetileg vágóként dolgozó Gárdos Éva rendezői kreditje (Amerikai rapszódia) ráadásul nem is túl impresszív. Lehetett ez persze a koncepció része is, hiszen a Budapest Noir főhőse, Gordon Zsigmond (Kolovratnik Krisztián) szintén kettős identitású személy: tapasztalt veteránként tér haza az Újvilágból, hogy bűnügyi tudósítóként belevesse magát egy rejtélyes prostituáltgyilkosság ügyébe a harmincas évek velejéig romlott, koromsötét Budapestjén. És ahogy az már lenni szokott, a szívós magánkopó bűnös üzelmekbe szimatol bele, rendőröket, oligarchákat, bűnözőket és könnyű nőcskéket hangol maga ellen, őt magát pedig lassan hatalmába keríti a szorongatóan ismerős érzés: senki és semmi nem az, aminek látszik. 

Még Gárdos Éva filmje sem. A Budapest Noir ugyanis nem az az ólomsúlyú, lassan elmélyülő, minuciózusan kiérlelt neo-noir, melyet a műfaj szerelmesei joggal óhajtanának. Sokkal inkább egy kapkodó dramaturgiájú, komoly ritmusproblémákkal küszködő tévékrimi, mely csak a készítők és a forgalmazó vakmerő optimizmusának köszönhetően landolhatott a mozivásznon. A cirka másfél órás játékidő eleve megköti az alkotók kezét: Gárdosék szemmel láthatólag vért izzadtak, hogy e szűkös terjedelembe belesűrítsék a regénycselekmény gerincét. És ennek köszönhetően töredezik szét a tempó, kivált a korai szekvenciák során: gyakorta érezzük, hogy amint tisztességgel beizzana egy jelenet, máris „elvágják”, ráadásul a kellős közepén. 

Jelenetek a filmből

Gárdos és forgatókönyvírója, Szekér András a későbbiekben valamelyest racionalizálja a ritmust, ám képtelenek átmetszeni egy másik gordiuszi csomót: túlontúl sok karakterrel zsonglőrködnek, csakhogy egyik mellékhős árnyalásába sem fektetnek valódi energiát. Még azt a figurát (a Kulka János által alakított Vitéz Szöllössy Andrást) sem sikerül elegánsan és precízen elővezetniük, aki kulcsfontosságú szerepet játszik a fináléban. De nemcsak emiatt érdektelen és tét nélküli a végkifejlet, hanem azért is, mert Gordon meghökkentő hirtelenséggel, egy véletlenszerűen felbukkanó nyomba belekapaszkodva jut el odáig. Hiányérzetet szül tehát – és ez ugyanúgy érvényes Sopsits Árpád tavalyi detektívmozijára, A martfűi rémre is -, hogy nem leljük a klasszikus bűnfelderítési narratíva egyik fő ismérvét: a szilárdul egybecementezett logikai láncolatot; azt, hogy minden egyes felfedezés építi a detektívmunkát és messzebbre visz, s hogy minden sakklépésből fakad valamilyen – rendszerint előremutató – következmény. 

Janus-arcú a film a tekintetben is, ahogy a magándetektív-noir hagyományához viszonyul. A nyitókép még ígéretes: Ragályi Elemér operatőr mozdonygőzben és éjszakai sötétben fürdeti a kameráját (a film hangütése egyébként remek: Gömbös Gyula miniszterelnök holttestét vonattal szállítják Magyarországra), a stilizált főcím pedig egyenesen a műfaj egyik non plus ultráját, a Kínai negyedet idézi – miként a zenéért felelős Pacsay Attila diszkrét szaxofonrohamai is Jerry Goldsmith szívfacsaró melódiáját kopírozzák, hozzá kell tennünk, csekély sikerrel. Ám ezt követően el-elmaradoznak a stiláris főhajtásként értékelhető gesztusok, az éjszakai felvételek száma kifejezetten elenyésző, de sovány vigasz, hogy obligát módon megkapjuk a csukott zsalugáterek mögött játszódó – ráadásul érzelmes – jelenetünket, melyben sejtelmes fény- és árnyéksávok szabdalják a szereplők arcát. 

A képek forrása: MAFAB

Budapestet viszont nem sikerült fiatalabbá maszkírozni: a főváros nagyon is jelenkorinak tetszik, s erre az alkotók is ráeszmélhettek, hiszen egyetlen totálképet sem látni az éjszakai fényárban úszó városról (ami egy csaknem egymilliárd forintos költségvetéssel rendelkező film esetében rendkívül furcsa). Ebből sajnos az is következik, hogy Pest korabeli építészeti csodáit is szemérmesen elkerüli a kamera (pedig a készítőknek nem lett volna nehéz dolguk, mivel számos díszes épület megőrizte harmincas évekbeli állapotát). És bár a pénzarisztokrácia, a lecsúszott dzsentrik, a prostituáltak és félvilági figurák miliőjét élénk színekkel festi meg a Budapest Noir, mégiscsak hiányzik e seregszemléből az elegáns polgári közönség, de még a magánbűnöknek sincs akkora súlyuk, hogy ne elnéző közönnyel reagáljunk rájuk. Nehéz elhinni erről a városról, hogy erkölcsi fertőben rothad, és főként azért, mert ezt Gárdosék szinte kizárólag dialógokkal próbálják nyomatékosítani. És ha már itt tartunk, sokszor a narrátorhang és a párbeszédek nyelvezete sem korhű (Gordon például így kommentálja Gömbös halálát: „Ezt elcseszted, kisapám.” Zavaró viszont az is, hogy Szöllössy már első találkozásuk alkalmával tegezi Gordont, feleségével viszont következetesen magázó viszonyban áll.) 

Érdekes továbbá, hogy Gordon Zsigmond karakterét is újrafazonírozták regénybeli alteregójához képest. A Budapest Noir protagonistája eredetileg cinikus, de sebezhető és érzékeny zsurnaliszta, míg Gárdos és Szekér rezignált, alkoholgőzben pácolódott, macsó bűnvadászt gyúrt belőle, némiképp Humphrey Bogart klasszikus detektívkaraktereire, Sam Spade-re (A máltai sólyom) és Philip Marlowe-ra (A hosszú álom), na meg Jack Nicholson Jake Gittes-ére (Kínai negyed) alapozva, az eredmény viszont lelombozó. Kolovratnik (akit a magyar mozgóképes kultúrbűnözés egyik csimborasszójából, a Szuperbojzból ismerhet a mozijáró közönség) végig úgy beszél, mint egy tüdőbeteg, aki az első randevún be akarja cserkészni az áhított nőt, mindennek tetejében pedig nincs két mondat, melyet képes volna különböző hanglejtéssel elrebegni. A Budapest Noir egyik legsúlyosabb vétke, hogy csak nyomokban tartalmaz Kulka Jánost. A színésznagyság már a Félvilágban is csak „tartalékos” volt, és ezúttal is csupán nyúlfarknyi feladat hárul rá, pedig Gordon szerepe ezüsttálcán kínálta volna számára az önfeledt színészi remeklést. Kár, hogy színész és karakter e revelációszámba menő találkozása elmaradt, ennek ellenére a mellékszereplők (a főhős barátnőjét alakító Tenki Rékától a felügyelőt játszó Anger Zsolton keresztül egészen a fiatal áldozatot megformáló Törőcsik Franciskáig) tisztességgel végzik a dolgukat, ám csak alig-alig képesek kozmetikázni az összképen. 

A Budapest Noir ugyanis az elszalajtott ziccerek filmje: a rosszul ütemezett és sokszor unalmas cselekmény, a hanyag karakterrajzok és a lehetőségekhez mérten szegényes képi világ egy idő után blokkolják a nézői azonosulást, és mire a mű ráfordul a célegyenesre, szinte már álomba szenderedtünk. Mindez nagy kár, hiszen ha Gárdos és stábja valóban autentikus detektívmozira törekednek, s bebalzsamozzák a Budapest Noirt a film noir kátrányfekete varázslatával, most egy úttörő magyar produkciót ünnepelhetnénk.