Vaszary János: Önarckép

Perneczky Géza nagy ívű publicisztikájában (ÉS, 2007. október 31.) napjaink műkereskedelmi boomjával összefüggésben tette mérlegre az MNG 2008. február 10-ig látható Vaszary-kiállítását. Hiszen nem vitatható: Vaszary János az egyik fő kedvezményezettje a XX. századi magyar modernek iránti – hál’istennek, egyre fokozódó – vásárlói érdeklődésnek. Nem ok nélkül: Vaszary ragyogó festő, kitűnően képzett, szorgalmas mester volt – nemcsak városias műveltségű, naprakész tájékozottságú, sokat utazó világfi, de a szegény Magyarország együttérző ismerője, a világháborús magyar bakák sorsát empatikusan követő haditudósító, továbbá a honi művészi progresszió ügyének elkötelezettje, újabb festőgenerációk kitűnő pedagógusa. Megannyi erény, amelyet – polgáriasultabb viszonyokra vágyó közönségként – ma újra megtanultunk méltányolni.

A Magyar Nemzeti Galéria pedig igazán kitett magáért: a Gergely Mariann és Plesznivy Edit nevével fémjelzett hatalmas tárlat szinte a teljes A-épületet megtölti; és megjelent egy huszonegy fős (!) szerzői gárdát felvonultató, minden tudományos igényt kielégítő katalógus is, tucatnyi szaktanulmánnyal, kronológiával, családfával, terjedelmes dokumentummelléklettel, két nyelven, ahogy kell. Az elegáns website pedig természetes: az ilyesmi ma már kötelező velejárója a közönségét (ki)szolgálni kész, korszerű múzeumi marketingnek. Nem tudom, hogy Vaszaryé eléri-e a korábbi Rippl-Rónai- vagy Mednyánszky-bemutatók jelentős látogatottságát; amikor én láttam a kiállítást, bizony nagy volt a nyüzsgés.

Vaszary János: Az eleven kulcs. Forrás: mng.hu

A számozott termekben járva-kelve az ember pedig ámul és bámul: gyönyörű dolgok sorjáznak a falakon. Az életmű kronologikus rendben kirakott folyama a profi akadémikus natúrstúdiumoktól a szimbolizmus ködös misztikáján és a szecesszió formaszeszélyén, a németes Armeleutemalerei, majd az alföldiek életkép-stílusán iskolázva éri el a századfordulót. Rögtön látszik, hogy Vaszary élvezettel dolgozik, hogy nagyon tud festeni – és hogy mindig kész újabb impulzusok befogadására. Érti a modern idők szavát: szívesen lépi át a festészet szentnek tartott határait is, kedvvel és tehetséggel formálja szecessziós képkereteit, ragyogó kárpitokat, szőnyegeket, könyveket tervez. A századelőn mégis mint „abszolút” festő kerül a párizsi modernek hatása alá: Derain-re, Vlaminck-re emlékeztető, fauves-os kolorizmusú, aztán Cézanne-osan „szerkezetes”, majd vonalas kubista „kompozíciókísérletek” vezetnek át a tízes évekbe; eztán egy archaizáló „neoreneszánsz” közjáték után immár a hadifestő I. világháborús frontélményei dominálnak. Most komor, mednyánszkys drámaiság vegyül a muzulmán Balkán festői tájainak keleties derűjével. Vaszary tényleg nagyon jó festő: szinte hiba nélkül „old meg” minden képet. Azután beköszönt a háború utáni korszak, amely némelyekből a lírai intimitásba menekülést, másokból nosztalgikus utópiákat vagy expresszív indulatokat, megint másokból mondén, enervált dekadenciát vált ki: Vaszaryból pedig mindet egyszerre. Szinte egyidejűleg festi a Golgota földúlt-zaklatott drámáját a Lovasok a parkban oldott, posztimpresszionista természetidilljével, a Birskörték Cézanne-os visszafogottságát az Ébredés elomló érzékiségével. Így jut el a 20-as évek közepén/végén ahhoz az art decós, Dufyre hajazó képlethez, amelyet a leginkább szoktunk Vaszary nevével párosítani: A stíluskereső című tanulmányában Kovalovszky Márta az utolsó évtized e derűs, olykor frivol, de mindig virtuóz dekorativitásában joggal fedezi fel „a színné váló jelenségek létezésének, magának a festő-tevékenységnek az örömét”.

Vaszary János: Aranykor. Forrás: mng.hu

Ez így van – mégis azt hiszem, a megtalált saját nyelv nem stíluskeresés eredménye. Vaszary végigpróbálta az avantgárd előtti európai modernség csaknem valamennyi hazai és nemzetközi idiómáját. De nem megküzdött velük, hogy a saját művészetét, a saját igazságát kényszerítse ki: inkább művelte, festői kultúraként könnyű kézzel gyakorolta valamennyit. Nem alternatív világlátásokként, egymást kizáró utakként, inkább békésen alteráló, gondtalanul egymásba modulálható formalehetőségekként kezelte a stílusokat. Mindhez jó érzékkel találta meg az éppen neki illő témát, technikát, atmoszférát – ízlése pedig megkímélte mindenféle eklektikától és stílustalanságtól.

Voltaképp végig impresszionista volt – bár nem a természetfestés, hanem a stílusok impresszionistája: mindről csak benyomásai voltak. Valódi saját művészi probléma, vízió, szenvedély híján empatikussá lett minden hangulat és kifejezés iránt. Mintha róla szólt volna a fiatal Lukács éles impresszionizmus-kritikája 1910-ből: „az én kiáradt a világba, és – hangulatai segítségével – magába olvasztotta azt. De éppen ezért a világ is beáramlott az énbe, és nem volt semmi, ami határokat állított volna közéjük…A dolgok szilárdságával megszűnt az énnek a szilárdsága is: a tények elvesztésével elvesztek az értékek is. Nem maradt más, […] csupa […] egyenlő rangú és jelentőségű hangulat […] A felületek művészete lett így minden: a felületeké, amelyek mögött nincsen semmi: amelyek nem jelentenek semmit…” (Az utak elváltak) Talán ezért írhatta Kovalovszky a kései Vaszaryról is, hogy festői világát „nem érték el a létezés sötét áramlatai”.

Vaszary János: Fekete kalapos nő. Forrás: mng.hu

Jól látták ezt a század legjelentősebb magyar műkritikusai is. Fülep Lajos például már 1906-ban konstatálta Vaszary stílusművészetének hajlékonyságát: „a fordulat… nem lényegbeli változás, mert nem azon alapszik, hogy a természetben új igazságokat látott meg és tett magáévá, hanem onnan van, hogy ízlése más területre vezette őt, finomította piktúráját, elegánsabbá, decensebbé és – modernebbé tette.” Kállai Ernő 1925-ben arról értekezett, hogy Vaszaryt „elragadtatja temperamentuma és bravúros mesterségbeli készsége: mértéktelenül halmozza a az eszközöket, dúskál az anyag, a szín érzéki szépségeiben és – rutinossá válik.” Jellemzőnek és napjaink esztétizáló trendjébe illeszkedőnek találom, hogy a katalógus szerkesztői a tucatnyi szaktanulmány között nem érezték szükségét egy recepciótörténeti összefoglalásnak – ahogyan például a Mednyánszky-kiállítás remek katalógusában Markója Csilla és Tímár Árpád vállalkozott az életmű utóéletét kísérő előítéletek kritikai revíziójára. A Vaszary-katalógusban legfeljebb Fülep következetlenségein értetlenkedő apologetikus megjegyzéseket találunk – mintha a XXI. századra a művészet szigorúsága, a festészet megismerő feladata végképp idejétmúlt követelménnyé lett volna, amelynek fölemlegetése csak oktalanul vegzálná a termekben és aukciókon tolongó polgári közönséget, és zavarná az „esztétikai kultúra” zavartalan élvezetét. Igaza van Perneczkynek: „aki ma nálunk patinás festményeket vesz, az a képek művészettörténeti értéke mellé mindig odavásárol némi múltat […] és természetesen valamennyi nosztalgiát is. Ez a többrétű szemlélet, amelyben igen fontos komponens a műalkotások auráját adó jó közérzet is, alakítja ki a magyar műkereskedelmi és kiállítási életben az értékeket.” A MNG Vaszary-kiállítása, amennyire meg tudom ítélni, professzionális főhőséhez méltó professzionális szakmai teljesítmény, amely mindent megtesz e „jó közérzet” kialakítása érdekében – fő tanulságának mégis azt látom, hogy érdemes elmeditálni a művészettel szemben támasztott igényeink sokrétűségén és történelmi változékonyságán.

 V.ö. Perneczky Géza: Vaszary-kiállítás
Nagy Ildikó: Dzsingisz kán frakkban