Eötvös Péter ezen a koncerten nemcsak karmesterként, hanem zeneszerzőként is érdekelve volt új műve, a Multiversum révén, amelynek ha nem is az ősbemutatóját hallottuk, de a kilenc város érintő „bemutató-turné” egyik előadásaként jutott el hozzánk. Eötvös darabja előkelő környezetben: Liszt, Bartók és Stravinsky egy-egy kompozícióját követően szólalt meg.

 

Eötvös Péter

A koncert Liszt utolsó, kivételképpen önálló tételekre tagolt szimfonikus költeményével kezdődött. A bölcsőtől a sírig az idős Liszt jellegzetes, elmélyült és külsőségektől mentes, ugyanakkor nem különösen jelentős vagy karakteres műve – ám a benne rejlő szomorú, izgatott és éteri karakterek kiváló lehetőséget nyújtottak a zenekarnak arra, hogy megmutassa a maga összetéveszthetetlen arculatát. Ez a zenekar zenei karakterre, dinamikára, hangszerelésre és technikai nehézségekre való tekintet nélkül nem csupán mindenkor a megszólalás tökélyének élményével szolgál, hanem azzal az illúzióval is, hogy minden egyes hang, minden makulátlan unisono-menet, precíz szinkronitással megszólaló fúvós akkord mindenfajta erőlködés nélkül születik meg gyarlóságoktól mentesen, mintha egy fúvós gikszernek, egy összevissza szóló pizzicatónak már a puszta gondolata is képtelenség volna.

 

Még inkább megmutatkozott az amszterdami Concertgebouw Zenekarának ez a tulajdonsága a következő számnak, Bartók Táncszvitjének ritornelljeiben. Az itt tapasztalt, varázslatosan lágy, végtelenül gömbölyű, sőt erőteljesen érzéki hangzás az egész kompozícióra, a tulajdonképpeni tánctételekre is kisugárzott, s így az egész kompozíciót elemi erővel járta át a derű, Bartók palettájának ez az igen takarékosan alkalmazott színe. Az érdekes csak az volt – s ez már minden bizonnyal Eötvös Péter mesteri kópéságai közé tartozott –, hogy hiába volt ez a derű mindenütt jelenvaló, azért az egyes tételek zenei és nemzeti karakterei: a medvetánc-zsáner, a groteszk elemek, a keleti kígyóbűvölő-zene szuggesztív módon érvényesültek és hatottak.

 

Iveta Apkalna

A hangverseny első részét Stravinsky egyik legizgalmasabb, bár nem éppen a közönség kedvencei közé tarozó kompozíciója, második neoklasszikus szimfóniája, az 1946-ban bemutatott Szimfónia három tételben zárta. Ez az igen sűrű és hatalmas gonddal kidolgozott kompozíció tulajdonképpen csak akkor mutatkozik meg a hallgató előtt valódi jelentőségében, amikor – igen ritkán – ilyen, a legapróbb részletekig kidolgozott előadásban, ilyen koncentrált intenzitással, a zenélés maximális rendjét és tisztaságát megtesítő előadásban hallhatjuk. Itt mutatkozott csak meg teljes mélységében a zenekar már első pillanatban érzékelhető perfekcionizmusa, és itt érezhette meg azt is a hallgató, hogy Eötvös precíz, ám egyszerűnek ható, természetes hatást keltő vezénylése mögött – nyilván póbák során át érvényesülve – szükségszerűen mennyi elemzőkészség és finom hallás rejtőzik.

 

Az új Eötvös-darab címe – mint az a szerző ismertetőszövegéből kitűnik – a modern kozmogónia által sugallt világképre, a féreglyukak által összekötött univerzumok sokaságának létére utal. Ez a „multiverzum”, illetve egy sor szakállas elmélet vagy jelenség – a mi univerzumunk tágulása, illetőleg a tömegnek és a téridő görbületének összefüggései – vagy még szakállasabb objektum – spirálködök és üstökösök – ragadták meg a szerző fantáziáját, s késztették egy olyan – ismét csak háromtételes – mű megkomponálására, amely – a felkérés értelmében – orgonát, pontosabban egy koncert- és egy Hammond-orgonát alkalmazott kvázi szólóhangszerként (kitűnő megszólaltatóik voltak: Iveta Apkalna lett és Fassang László magyar orgonaművész), s amelynek hatalmas zenekara a lehető legnagyobb, már-már kozmikus szélességben helyezkedik el a pódiumon.

 

A szélsőséges méretek, dinamika, színek és effektusok tekintetében mindig is fantáziadúsan és képszerűen komponáló Eötvös számára ezúttal a program központi elemévé vált a kozmikus, vagyis inkább multikozmikus képek megfestése. Még ha az általa az ismertetőszövegben felvázolt analógiák a művészi alkotás és a természettudományos kutatás lényegi hasonlóságáról kissé laposnak és elnagyoltnak, Xenakis álmatematikai bűvészkedéseire hajazónak hatottak is, Eötvös zeneszerzői fantáziája itt is hibátlanul működött, és bármit gondolunk is az inspiráció mechanizmusáról, az eredmény valóban nagy meggyőzőerővel idézte fel akusztikus eszközökkel a Hubble-távcső lélegzetelállító képein látható gázokat és ködöket, a pulzárok szívdobogását vagy képzeletünknek a végtelen vagy kvázi-végtelen felfogására irányuló hasztalan próbálkozásait. (Sajnos a gravitácós hullámok már nem fértek be a darabba.) Olyannyira hibátlan volt ez a fantázia, hogy Eötvös mindvégig friss és érdekfeszítő zenéje tökéletes kiindulásul szolgálhatna akár egy univerzumról és multiverzumokról szóló, minden eddiginál látványosabb IMAX-produkció létrehozásához is.