Keresztül-kasul szövik a filmtörténetet az apa és gyermek kapcsolatát boncolgató históriák. E témára fel lehet húzni neorealista indíttatású társadalmi problémafilmet (Biciklitolvajok), családi melodrámát (Kramer kontra Kramer), sőt még westernt (Lőpárbaj) és akciófilmet (Fehér éjszaka) is. Sztereotípia, ám mélységesen igaz: egy apa sosem ápolhat olyasféle szimbiotikus viszonyt utódjával, mint egy anya, s az is tudvalevő, hogy az apai szerepből kevesebb – pontosabban más minőségű – gondoskodó ösztön ered. Ezért lehet műfajtól és kortól függetlenül roppant hálás e tematika a filmkészítők számára: egy magányos férfi és gyermeke viszonyának sajátos amplitúdója, a taszítások és vonzások ritmusa, a ragaszkodás és elszakadni vágyás kettőssége a lehető legszélesebb nézőbázist képes megérinteni.
Látszólag tehát nyert ügye van annak a rendezőnek, aki ilyesfajta fába vágja a fejszéjét, a koncepció azonban veszélyeket is rejt magában. A téma egyrészt túlontúl kiaknázott, másrészt különösen nehéz egyensúlyozni a száraz bölcselkedés és a szivárványos giccs közti keskeny pallón. Arild Andresen egyrészt eleve kedvező pozícióból indult, hiszen korábbi rendezésével (Kompani Orheim) már felhalmozott némi rutint e területen, másrészt a rendező az anyagkezelés terén is páratlan erényekről tesz bizonyságot. Az igazi törődés ugyanis fegyelmezetten, egészséges stílusérzékkel és szelíd érzelmességgel beszél el egy lerágott csontnak számító történetet. Nem eredeti darab ugyan, de ezt aligha volna jogos számon kérni rajta, hiszen egy percig sem dédelget efféle ambíciókat.
 Jelenetek a filmből |
Maga a sztori sem szolgál meglepetésekkel: adott egy özvegy férfi, Kjetil (Kristoffer Joner), aki felesége halála után igyekszik a munkájába menekülve elfojtani feldolgozatlan traumáját. Hajdani nejével közösen örökbe fogadtak egy kolumbiai kisfiút, Danielt (Kristoffer Bech), ám a lelkileg kiüresedett Kjetil egyedül maradván egyre kevésbé találja a közös nevezőt adoptált gyermekével. Végső elkeseredésében úgy dönt, hogy visszajuttatja a nem épp kifogástalan magatartású srácot vér szerinti anyjához. Daniel és ő tehát Kolumbiába utaznak, ahol egy helybéli barát segítségével megkezdik a köddé vált fiatalasszony feltérképezését. Természetesen a kalandos kiruccanás idővel belső utazássá mélyül, ugyanis Kjetil és Daniel a környezetváltozás és az új impulzusok hatására egyre többet fedeznek fel egymásból, s persze megállíthatatlanul közeleg az óra, amikor dönteniük kell: akarnak-e egy család maradni vagy sem.
Olybá tűnhet, Az igazi törődés a modern apaszereppel kapcsolatban fogalmaz meg csípős kritikát. Mindezt az is indokolhatná, hogy a skandináv társadalmakban sokkal komolyabb nevelő-gondoskodó funkció hárul a szülőpár férfitagjára, mint sok más nyugati régióban. Nem arról van azonban szó, hogy Kjetil szimplán érzéketlen vagy negligenciára hajlamos apa volna. A film egy családi válsághelyzetet exponál, mely mindkét főhőst identitása újragondolására készteti. Kjetilnek felesége elvesztése után újból meg kell tanulnia érző lényként viselkedni, Danielnek pedig meg kell küzdenie azzal a kihívással, amit a gyökerek újrafelfedezése jelent. Kjetil nem fogadott gyermekével, hanem az egész világgal szemben táplál mélységes közönyt, ám a fiú sorsáért mégis felelősséget érez: azért akarja megtalálni a valódi édesanyját, mert érzi, a srác jobb, igazabb szülőt érdemel nála. Andresen nem enged a kordivatnak, s nem rombolja porig a heteroszexuális fehér férfi imágóját, hiszen végül hatalmasat dobban az apai szív. A történet íve pedig a korábban taglalt, klasszikus meggyőződést igazolja: az anya kiesésével óhatatlanul megbillen a nukleáris család egyensúlya, és ha sikerül is azt visszaszerezni (nem titok: filmünkben hellyel-közzel sikerül), a szülő-gyermek kötelék már sosem lesz ugyanolyan, mint korábban. Az igazi törődés tanulsága tehát merőben konzervatív: az apai szeretet csupán részlegesen képes pótolni az anyait, de egy egyedülálló férfi is lehet jó szülő, ha hajlandó elsajátítani az ahhoz szükséges képességeket.
 A képek forrása: MAFAB |
Kjetilnek pedig van is mit elsajátítania, s a tolerancia, az empátia, a megértés tanulásának nemcsak fizikális, de szimbolikus terepe is a távoli Kolumbia. A főhős számára ugyanis e dél-amerikai kultúra – a helyi lakosok sajátos temperamentuma, a nyelv és a társadalmi szokásrendszer – ugyanúgy ismeretlen horizont, mint a kiismerhetetlenül talányos gyermeki lélek. És minél mélyebbre utazik a periféria eme archaikus világába, annál erőteljesebben lüktetnek benne az ősi szülői ösztönök. Az igazi törődés konzervatív családképének újabb bizonysága, hogy a kolumbiai famíliát, ahol hőseink szállásra lelnek, a film akolmeleg idillként festi le: nemcsak több generáció él itt egy fedél alatt, de a családtagok feltétlen ragaszkodása és egymás iránt tanúsított empátiája szinte párját ritkítja. Diszkrét, mégis egyértelmű fricska ez a nyugati családmodellnek. Azt pedig talán már említenünk sem kell, hogy az idegen kultúrák (és az idegen kultúrából származó személyek) iránti tolerancia üzenete mennyire felértékelődik egy olyan korszakban, amikor a bevándorlás témája egész Európát lázban tartja.
Az igazi törődés remek érzékkel merít más, hasonló témájú filmekből: a tájábrázolás archaikus és szimbolikus jellege Alexander Payne remekművét, a Nebraskát idézi, a vér szerinti édesanya utáni szívós hajsza Garth Davis Oroszlánját juttathatja eszünkbe, a buszozás és az azt követő kétségbeesett városbéli kergetőzés pedig akár a Biciklitolvajok előtti főhajtásként is tételezhető, a mozi legtöbbet mégis a Kramer kontra Kramerből merít (bizonyos történetelemektől kezdve egészen a karakterizálásig). Andresen nem enged az érzelgősség csábításának: inkább képekkel (olykor szokatlanul hosszan kitartott arcközelikkel), mintsem szájbarágós dialógokkal mesél, egy-egy őszinte tekintet pedig sokkal beszédesebb, mint akárhány közhelyes tételmondat. Ráadásul a direktort színészei sem hagyják cserben: a főszerepet alakító Kristoffer Joner egyenesen kolosszális, de a Danielt megformáló Kristoffer Bech is dicséretesen állja a sarat (nem egyszer feladva a leckét a felnőtt aktoroknak), sőt még a mellékszereplők is remekelnek, kivált a melegszívű taxist bravúrosan játszó Marlon Moreno. A nyitott, mégis megnyugtatóan reményteli befejezés pedig garantáltan megnedvesíti a néző szemét.