Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A FÉRFI MAGA A PUSZTÍTÁS

Anyám!
2017. okt. 17.
Darren Aronofsky Anyám! című filmjét nézve szinte hihetetlen, hogy ugyanaz az ember, aki az ostoba Noét rendezte, most ennyire sokrétegű és szép filmet csinált lényegében ugyanarról a témáról. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Bár az Anyám! a moziműsorok műfaji besorolása szerint pszichothriller vagy lélektani horror, semmiképp sem úgy az, ahogyan arra a plázamozik látogatóinak egy része valószínűleg számít. Allegorikus film, amelynek a cselekményét nem lehet készpénznek venni, szimbólumait meg kell fejteni a megértéséhez – talán ez hozta annyira zavarba azokat a nézőket, akik felháborodtak rajta. Elemzését el lehetne kezdeni a nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló bibliai utalások felfejtésével, ami intellektuális játékként nem feltétlenül érdektelen, ugyanakkor érzésem szerint ezzel nem jutunk sokkal messzebbre, mint hogy megfeleltetjük a film történetét ószövetségi történeteknek, úgyhogy nem erre helyezném a hangsúlyt.

Hasonlóképpen – bár nagy barátja vagyok a pszichoanalitikus megközelítésű műelemzésnek – ebben az esetben a freudi alapú elemzéshez sem feltétlenül ragaszkodnék, azzal együtt sem, hogy Darren Aronofsky filmje kínálja magát erre: ahol a történet középpontjában egy apa, egy anya és egy pincével, földszinttel és emelettel rendelkező ház (ösztönén, én, felettes én) áll, ott erős a csábítás arra, hogy ezek között az értelmezési keretek között mozogjunk. Vannak olyan filmek – például a néhány évvel ezelőtt készült The Babadook című csodálatos horror –, amelyek cselekménye egyszerűen nem értelmezhető freudi alapfogalmak használata nélkül, és bár biztos vagyok benne, hogy az Anyám! számos pszichológushallgató egyetemi dolgozataiban fel fog bukkanni a következő években, úgy vélem, ez a film nem tartozik ezek közé.

Számomra érdekesebbek az Anyám!-nak azok a vonatkozásai – mondhatjuk, hogy a film legegyszerűbb, legdirektebb olvasata –, amelyek a két főhős kapcsolatán keresztül fogalmaznak meg általános tanulságokat a férfiak és nők viszonyáról, a világ állapotáról, továbbá a művészi alkotótevékenységről.

Jennifer Lawrence és Javier Bardem
Jennifer Lawrence és Javier Bardem

Ha nem vesszük elő a Bibliát, akkor is egyértelmű, hogy a film a teremtést és a pusztulást/apokalipszist állítja szembe egymással: a teremtő erő a Jennifer Lawrence által megformált Anya, illetve maga a ház, amely tulajdonképpen azonos Lawrence figurájával (ha a fal szívverése és az Anya és a ház szimbiotikus viszonya nem lenne elég egyértelmű, a végén Javier Bardem figurája le is szögezi, hogy „te voltál az otthon”), a pusztulást, pusztítást pedig a Férfi (Bardem) hordozza.

A nő egy kétszemélyes univerzumot akar a férfival a házon belül megteremteni, ami teljes egészében az ő alkotása: ahogy a közös házukat is egyedül építette fel, úgy a gyermeket is ő tudja csak kihordani és megszülni. Eközben a férfi nemcsak hogy mindig kikacsint ebből az univerzumból (Paradicsomból), mindig több és más kell neki, és hiába szereti a nőt, nem tud lemondani a külső megerősítésekről, hanem be is engedi a külvilágot. Minden egyes esetben cserben hagyja a nőt, amikor annak szüksége lenne rá, és egyre inkább beszennyezi kettőjük otthonát azzal, hogy engedi betörni a külső rontást, annak egyre durvább, végül tragédiához vezető megnyilvánulásaival.

A film audiovizuális kivitelezése mind művészi, mind technikai értelemben bámulatos. Kétszeri megnézés után sem gondolom, hogy képi jeleit és szimbólumait minden részletében befogadtam és megfejtettem, ráadásul a csak természetes anyagokkal, válogatottan gyönyörű bútorokkal és tárgyakkal berendezett ház önmagában élvezetes esztétikai élményt is nyújt. Kísérőzene helyett inkább igen expresszív zörejezést használtak az alkotók (ebben Jóhann Jóhannsson működött közre), amely újabb jelentésréteget ad a történethez, a házat szinte személyiséggel ruházva fel.

A Férfi és az Anya párhuzamosan teremtenek: amikor az Anya készen áll a szülésre, akkor a költő Férfi is elkészül a művével. Ugyanakkor a férfi abban az értelemben képtelen létrehozni bármit, ahogyan a nő. Egyrészt a nő inspirációja nélkül impotens (korábbi műveit nyilván az Anya korábbi változatai ihlették), másrészt valami olyat alkot, ami a művére érzelmileg reagáló tömegeket végső soron arra sarkallja, hogy elhozzák az apokalipszist. Ezzel szemben a nő képes csak új életet adni, azonban teremtményeit, a házat és a gyermeket nem tudja megvédeni a romboló férfierőtől.

Jennifer Lawrence. Forrás: MAFAB
Jennifer Lawrence. Forrás: MAFAB

Érdekes összehasonlítani a filmet Aronofsky szintén zseniális Fekete hattyújával, amelynek főhőse (Natalie Portman) az életét áldozza a művészi és női kiteljesedés pillanatáért, azaz hajlandó megsemmisíteni az egóját, míg itt a Férfi a művészet oltárán nem saját magát, hanem a nőt áldozza fel. A női energián élősködik, a saját egóját táplálja vele, ráadásul ezt újra és újra megismétli, amikor az utolsó cseppet is kifacsarta egy nőből, kezdi az egészet újra a következővel.

Ily módon az alkotótevékenységéhez fűződő viszonya is teljesen más, mint a Fekete hattyú főhőséé vagy az Anyáé, akiknek szó szerint lételeme az alkotás. A Férfit is jelentős hajtóerő sarkallja az írásra, ugyanakkor ennek a forrása külső: minden helyzetben kizárólag a visszajelzések érdeklik a rajongóitól kezdve Kristen Wiig szórakoztató PR-os (és igen: bibliai hírnök) figuráján keresztül a tömegekig, és senkinek sem tud nemet mondani, mert túlságosan hízeleg neki mindaz, ami történik.

Ahogyan Aronofsky ítéletet mond a végtelenül önző művész felett, azt nehéz nem önéletrajzinak és önkritikusnak tekinteni: kijelenti, hogy az alkotónak mindig az alkotására adott reakciók lesznek a legfontosabbak, a társ csak abban a kontextusban fontos, hogy ihletet és alapot biztosít ahhoz, hogy alkotni tudjon. Tehát a film egyik prózai, de érvényes tanulsága: csajok, nehogy művésszel kezdjetek, mert rohadtul meg fogjátok szívni.

Eggyel tágabb értelmezési szintre áttérve, mindez nemcsak párkapcsolatokról szól, hanem teljes világunkról: a nő és a ház maga az anyatermészet, ami mindig létrehozza az új életet, folyamatosan ad és táplálja a férfit, aki viszont gyengesége, hiúsága miatt a destrukció változatos formáit (a házban megjelenő különböző figurák képviselik a gyilkosságot, szegénységet, részegséget, lopást, álságosságot, háborút stb.) engedi a világban elhatalmasodni, és így tesz tönkre mindent. Ilyen értelemben az Anyám! egyszerre feminista és ökokiáltvány, ami egyértelműen azt állítja, hogy amíg a férfiak döntik el, hogy mi történjen a világban, addig a vesztünkbe rohanunk, viszont, ha a nők éltető energiája uralkodna a Földön, akkor talán meg tudnánk teremteni itt a Paradicsomot.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek