Selmeczi György: Arra voltam kíváncsi, hogy egy történelmi-vallási tematika az idők folyamán hogyan folklorizálódott. Főleg az írásbeliség előtti századokban volt ennek rendkívüli jelentősége. Nem véletlen, hogy a téma a magyar középkor ikonográfiájában ilyen nagy súllyal van jelen. Számtalan templom őriz Szent László-freskókat, hozzá kötődő tárgyakat, ami azt bizonyítja, hogy a hagyomány nagymértékben áthatotta a magyar közösséget.

SGy: A nagyon erős gyerekkori kötődés, hiszen apám révén nagyváradi is vagyok. Az itt élő emberek hétköznapi életében jelen volt a Szent László-kultusz és Szent László temetésének legendája, a templom, a szobrok, a kegytárgyak révén, és ez belém ivódott. Aztán Béres Attila író mutatott egy rádiójátékot, amelynek ez volt a témája, és amely összekapcsolódott azzal a tervemmel, hogy írok egy vígoperát. Ez része volt az önmagammal való elszámolásnak: az opera műfajának minden szegmentumában érvényes darabot szerettem volna komponálni, és vígoperát korábban nem írtam. A Szirén fantasy volt, aztán jött a mélylélektani Spiritiszták, majd a történelmi témájú Bizánc, most a vígoperával próbálkozom, és ez hihetetlenül szórakoztat. Persze, egy operát megírni borzasztóan nagy munka, de jó játék is, és én nagyon szeretek játszani. Ugyanakkor színházi gondolkodó vagyok, műfaji paraméterek mentén építem föl a mű struktúráját, ami aztán megtelik zenével.

 

Három éve kész a darab, eredetileg tavaly mutattuk volna be, de különböző okok miatt egy évet csúszott a premier. Emiatt bizonyos mértékben megváltozott a szereposztás is, közben képbe került a kolozsvári magyar színház operatársulata. Eredetileg stagione produkció lett volna, különböző helyekről jöttek volna a szereplők, így viszont, hogy intézményes háttér került mögé, nagyon biztos kézzel tudtunk szerepet osztani. A darabot Novák Eszter rendezi, aki jól ismeri az ottani művészeket, és nekem is van némi közöm hozzájuk… Ha más nem – mondom némi malíciával –, a szereposztás telitalálat. Valóban mindenki a saját személyiségét adja a darabban. 

SGy: A darab nem Szent László története felől közelít: egy helyes kis falu a kiindulópont, Bátorfa, amelynek közössége felépíti templomát, és Szent Lászlónak akarja szentelni. Viszont van egy nagy bökkenő: Szent László király akkor még nem szent. A falu népe felkerekedik, Váradra mennek, hogy a püspökségen tanúságot tegyenek László király csodatételeiről, és ezzel elintézzék a szentté avatását. A pápai legátus és az esperes színe előtt újrajátsszák a mítoszban szereplő csodákat, azt dokumentálva, hogy a hit az igazi csoda, ami mindent felülír. Mindezt nagyon kedvesen csinálják, ami nekem mint szerzőnek nagyon komoly kihívást jelent, nem szabad blaszfémnek lenni, nem szabad elviccelni a történéseket.

 

Mindezt persze a zene nyelvén, hiszen többféle zenei réteg is rakódik egymásra, miközben magának a színdarabnak meg kell őriznie az egyszerű emberek báját, kedvességét, hogy ösztönösen se lépjünk át ízléshatárokat. Mindez Béresnek is remekül sikerült a rádiójátékban, és remélem, nekem is valamelyest sikerülni fog. 

 

Abból indultam ki, hogy vígoperát írok, amit nyilván nem tehetek meg vígoperai toposzok nélkül. Tudomásul kellett vennem, hogy a vígoperának óriási hagyománya van Mozarttól Sosztakovicsig, tehát ennek az évszázados jelrendszernek benne kell lennie, hogy a közönség számára egyértelmű legyen az olvasat. Aztán adott az egyházzenei dimenzió, ami nélkül nem lehet a témához nyúlni. Meg kellett találni azt a réteget, jelen esetben a magyar egyházi népéneket, ami egyensúlyoz a gregoriánum és a folklór határmezsgyéjén, de benne kell lennie a krónikás, illetve historikus énekeknek is. Ezt az egészet kellett valahogy összegyúrni.

SGy: Az volt a szerencsém, hogy Béres nemcsak írt egy kiváló rádiójátékot, hanem megírta az opera librettóját is. Egy szövegkönyv persze teljesen más, mint a rádiójáték, de annyira jól megcsinálta, hogy csak a zenei cizellálások miatt kellett egy-két helyen belenyúlnom. Óriási rutinja van ebben, hiszen nem is tudom összeszámolni, hogy hány zenés játéknak és musicalnek a szövegírója. Dolgoztunk már együtt, amikor vele és Horváth Péterrel két musicalt írtam, a Svejket és a Három testőrt. 

Egy opera persze teljesen más. Vannak benne kockázatok, például a nagyon vicces szerzeteseknek, az énekkarnak a szerepe, ami rettentő differenciált és bonyolult, mert nem egy testületi énekkart használok, hanem egyénítettet, amiből valaki állandóan személyesen is kihallatszik. Vannak benne olasz és magyar szerzetesek, amelyhez a nyelv is alkalmazkodik: a pápai legátus állandóan bekukucskál a kihallgatásba, amelyet a magyar szerzetes vezet, és olaszul csodálkozik, hogy ezek a magyarok milyen képtelenségeket találnak ki. Ez egy nagyon finom szín a darabban, Laczkó Róbert játssza a szerepet, aki ugyan prózai színész, de operában is tökéletesen járatos, ez nagyon izgalmas vállalás. Négy nagy szerep van az operában: óriási örömömre a fantasztikus Wittinger Gertrúd énekli az idősebb női szerepet; Antal Lívia kiváló szoprán a fiatalabb női szerepben; Kovács Istvánnak (az esperes) már több szerepet írtam korábban; a kolozsvári Kékszakállú, a formátumos basszista, aki a népi színjátékban László királyt "alakoskodja", Szilágyi János.

 

SGy: Egyszer vettem részt az első felvonás próbáján, most tényleg csak szerző vagyok. Jó kezekben van a darab. Azt érzékeltem, hogy Novák Eszter és a karmester, Szabó Sipos Máté is nagy élvezettel dolgozik, a cél pedig, hogy ne csak mi élvezzük az egészet, hanem a közönség is. 

 

A mestereim azt tanították, és én is azt gondolom, hogy a partitúrának kell tartalmaznia mindent, amit a szerző akar. Az előadóművész legyen szabad, ne érezze, hogy meg kell felelnie valamiféle szerzői elvárásnak. Én magam is boldog vagyok, ha karmesterként vagy rendezőként hagynak dolgozni. Az persze más kérdés, hogy Novák Eszter, akivel nagyon régóta jó barátságban vagyunk, néha megkérdezi, hogy mire gondoltam, aztán vagy figyelembe veszi a véleményem, vagy nem. Kettőnk közös munkája olyan harmonikus, ami nagyon ritka mostanság, ellentétben a fiatalkorommal, amikor még gyakori volt, hogy a rendező, a karmester és olykor a szerző együtt munkálkodott. 

A reflexív művészet korszakát éljük, senki nem elég eredeti ahhoz, hogy új műalkotásokban gondolkodjon, mindenki reflektál, Mozart, Verdi, stb. mentén próbál önkifejezni. Ez nem nagyon szerencsés, de ilyen a mi korunk. Azt nézzük az operaszínpadokon, hogy X mit gondol a Don Giovanni felől. Ha olyasmit gondol, amit Mozart egyáltalán nem, az is polgárjogot nyer, ami a posztmodern kornak nagy tehertétele. Ugyanakkor itt nemcsak a művészi meggyőződésről, hanem a művészi élet hierarchiájáról is szó van. Ha valaki elér olyan hatalmi pozíciót, hogy már megtehet ezt vagy azt, akkor meg is teszi. És ilyenformán az opera mint műfaj közprédává vált. Persze azt is mondhatnám, hogy hála Istennek, mert hatalmas operabumm van Európa-szerte, de van az egésznek művészeti vonatkozása is, ami az embert bizonytalanná teszi. Nem véletlenül nem írok tizenöt éve színpadi zenét, holott mondhatnám, hogy az életművem nagy részét ez jelenti. Azt érzem, hogy a színpadi zene a alárendelődött szolgáltatóipari szektornak, és ez nem az én világom.

 

SGy: Persze, mindenkit nagyon érdekelt, hogy mit gondolok a darabról, mit akarok írni. Most az új generációk megmondják, mit akarnak és kiviteleztetik. Nincs kreatív dimenziója az operaszerzésnek. Én meg erőteljesen önreflexív alkat vagyok, állandóan azt vizsgálom, hogy mi az, amit szívesen beépítenék a munkámba, mi az, amit eltartanék tőle. Általában népszerű az a konzervatív, dallamos zene, amit írok, pont ezért megtagadják tőlem a kortárs minősítést, de én még Szent Lászlóval együtt is kortársnak gondolom magam.