Nem túlságosan kedvezők, válaszolhatnánk. Mert közhely, hogy a modern társadalom teljes szekularizációja miatt eltűntek, vagy erősen háttérbe szorultak a külső és belső igények: sem a főúri udvarok, sem az egyház nem lép fel megrendelőként, a magányos hívő pedig egyre inkább intim kérdésnek tekinti vallásos meggyőződését – legalábbis Európa nagy részében, így Magyarországon is. Ennél fogva erős művészi (és talán ideologikus?) döntés, ha valaki mégis egyházi jellegű művek komponálására adja fejét, hiszen már Beethoven Missa solemnise sem volt magától értetődő alkotása hit terén, és azóta, azaz 1825 óta alapvető változások történtek. Kicsit olyan a helyzet manapság, mint Rossini korában, aki a Petite Messe Solenelle című (1863), a nevével ellentétben korántsem rövid miséjét mindössze két harmónium illetve zongora kísérettel látta el, és a legkevésbé sem egy templomban, netán egy hatalmas koncertteremben, hanem egy tágasabb magánlakásban mutatta be Párizsban. Talán megkockáztatható a feltételezés, hogy ez volt az első posztmodern mise a zene történetében, olyan szellemi pillanatban, amikor az egyházi (és az általában vett) zene részben már csupán visszatekint a kiüresedett formákra, műfajokra.

Az 1975-ben, Kolozsvárott született Gyöngyösi Levente még tovább megy. Nála szinte minden idézőjelbe kerül. Missa Lux et origo című rövid, gregorián alapú miséje (a Credo tétel nélkül) régi zeneszerzői technikák leleményes felidézése: a gregorián dallam sokszoros – elsősorban reneszánsz – fénytörésben szól, de aztán, már a Gloriától, modernebb izgalmak borzolják a partitúrát; Eötvös Péter és Ligeti kórusainak hatását is észlelhetjük, de a formálás mindig hallgatóbarát marad, sosem csap át végletekbe. Így aztán a hallgató egészen kellemes érzésekkel fogadja be a muzsikát, de végén mégis felteheti a kérdést: valóban ennyire problémátlanul sima művészet ez, valóban semmiféle kétely nem gyötri a komponistát? Valóban ilyen tökéletesen felhőtlen lélekkel hisz Istenében? Valóban ennyire magától értetődő egy mise mai léte? Nem tudni. Mindenesetre a Purcell kórust nem gyötrik aggályok, Vashegyi György vezetésével gyönyörűen, egészen ihletetten adják elő a darabot, és az egész lemezen Gyöngyösi ragyogó és értő partnereinek bizonyulnak.

A másik, minden értelemben nagyobb igényű, 48 perces, az Assisi Szent Ferenc sokszor (legutóbb Szofia Gubajdulina által) megzenésített Naphimnuszának szövegére írt mű a Cantici Fratris Sole címet viseli. Előadói apparátusa is bővebb, a kórushoz az Orfeo zenekar kapcsolódik (fúvósok és ütők nélkül), és sok kóristának jut komoly szóló lehetőség. Ebben a 2003-ban befejezett oratóriumban Gyöngyösi határozottan parodisztikus célzattal alkalmaz bizonyos elemeket – olykor gunyoros, olykor utánzó jelleggel, szellemes stílusgyakorlatokként. A sokféle, első látásra egyesíthetetlenül heterogén zenei sejtek, formaelvek, stíluselemek (a kísérőfüzetet író Kerékfy Márton alaposan és okosan taglalja mibenlétüket) amolyan kaleidoszkópot alkotnak. Ám ez a kavargó sokfeléség mégsem készteti nagyobb szellemi erőfeszítésre a hallgatót, ebben a műben, mint fent ismertetett párjában, még a teljesen iskolázatlan befogadó is azonnal otthonosan érezheti magát, Gyöngyösi királyi utat kínál számára.

Gyöngyösi Levente

Ráadásul úgy tűnik, a szöveg vallásos-átszellemült mivolta tökéletesen elsikkad (ami természetesen nem gond, ha indokoltnak éreznénk a süllyesztőbe kerülését, vagy azt hallanánk, hogy a zeneszerző valamilyen módon reflektál erre). És ekkor megint megkérdezhetjük: miféle lehetőségei vannak a vallásos érzület mai művészi megformálásának? Ha ennyire privát és szubjektív lett ez az élmény, akkor hogyan önthető mások számára is átélhető, mondjuk így, objektív formába? Ha a végtelen szubjektivitás – éppen a zene Beethoven óta végtelenül szubjektív mivolta miatt – ábrázolhatatlannak bizonyul egy objektívnak hitt műfajban, az objektivitás valóban csak a stílusparódia-pastiche-imitáció szentháromságával nyerhető vissza valamelyest? Valóban ennyire vajas-mézeskenyér-sima a mai komponista pályája? Valóban feleslegesen riogatott pár évtizede többek közt Thomas Mann, Schönberg és Adorno, hogy már csak az Ördöggel szövetségre lépve alkotható érvényes zenei műalkotás? És ha már itt tartunk, akkor megemlíthető, hogy Gyöngyösiből sem hiányzik az ördögi, pontosabban boszorkányos elem, ám ez inkább diabolikus technikai ügyesség és szakmai virtuózitás, semmint mélyen átélt sátáni megmételyezettség. Ő – akár egy ördögi bűvészhatalommal rendelkező múzeumigazgató vagy teremőr – táncra bírja a múlt zenei eszköztárának összes elemét; kilépteti a tárlók üvege mögül az őrizetére bízott lakókat, művészi eljárásokat és kellékeket, hogy a váratlanul ismét szerephez jutott, már régen levitézlett fogások hálából valami káprázatos potpourriban lejtsék el posztmodern bacchanáliájukat Vashegyi György pálcája alatt. Lenyűgözően profi álnaivitás, de korántsem rokonszenves művészileg. Hisz virágzó teljességet, problémátlan, színes-szagos Édent hazudik oda, ahol már régóta a pusztaság ásít. És a még látszólag tragikus vagy zaklatott-tépett intonációban is legfeljebb a kései Sosztakovics cirkuszias-monomániás ostinato-technikájáig viszik (lásd pl. a 13. számot, a kórussal összeboronált basszusáriát). Számba véve a szekérderéknyi stíluselemet, Kerékfy leszögezi az ismertetőben: „Felidézésükkel a XXI. századi komponista nem személytelen szerepjátékot űz, hanem a maga legszemélyesebb, legsajátabb művészi mondanivalóját kívánja eljuttatni hallgatóihoz”. Igazán jóindulatú, kollegiális megközelítés, de a hallgató (legalábbis e sorok szerzője) e remek technikával megírt művekben a legjobb indulattal sem volt képes felfedezni Gyöngyösi legszemélyesebb mondanivalóját; és egyáltalán, semmiféle mondandót. Amolyan zeneszerzési látványpékség ez, ahol mindig számíthatunk komoly ár- és művészi engedményre. Persze, tudjuk, rendben van, az avant-garde halott, ezt többek közt éppen az egykori nagy hipermoderntől, Ligetitől hallottuk. Na de nem túl pompás e posztmodern pompe funèbre?