Az önégetés a tiltakozás legradikálisabb gesztusa. A Tell me lies, Peter Brook 1968-ban forgatott, akkor dobozban maradó filmjének (2012-ben mutatták be a felújított változatát) legsokkolóbb jelenetében egy buddhista szerzetes gyújtja fel magát rendtársai rezzenetlen tekintete előtt. Ám ugyanígy említhetnénk Tarkovszkij Nosztalgiájának döbbenetes képsorát: Domenico lángoló, áldozati alakjával a római Capitoliumon, Marcus Aurelius szobránál. Őt ismeretlen járókelők közönye veszi körül, mialatt az Örömóda meg-megszakadó hangjainak kíséretében, kínhalálban vergődik. Vagy a Krétakör Krízis-trilógiájában a Fiú egy ház tetején szintén önkezével lobbantja lángra magát.

Hosszan sorolhatnánk még a példákat olyan fiktív vagy valós önégetésekre, melyek a lázadás szimbólumává váltak: Jan Palachtól, aki a ’68-as prágai tavasz eltiprása után a Szent Vencel téren gyújtotta fel magát, egészen Plamen Gorunodig, a bolgár fényképészig, aki 2013 februárjában a bolgár állam elleni tiltakozásként Várna főterén vetett így véget életének. Pontosabban tizenegy nap múlva halt meg egy kórházban, ekkor már az ellenállási mozgalom szimbolikus alakjaként, akinek példáját öt másik (immár névtelenül maradó) aktivista is követte. Neki állít emléket darabjával a fiatal bolgár író, Alexander Manuiloff. Sokatmondó az is, hogy Az állam című előadást Bulgáriában két éven át betiltották, és csak a berlini Theatertreffenen való 2015-ös vendégszereplése után indulhatott el világkörüli útjára, melynek első magyarországi állomása az OFF-Biennále színházi szekciója volt (a Critique&Culture egyesületnek, és Krasznahorkai Kata kurátornak köszönhetően). Szerencsésnek érezhette magát az, akinek sikerült beférnie a két, igencsak limitált létszámú előadás valamelyikére. Ez a kritika (hangsúlyozottan és kizárólagos érvénnyel) csak az első estéről szól.

A performanszra mindenki – a későbbi reakciókból következtetve – előzetes ismeretek nélkül érkezik. Nézőként (szám szerint 39-en) a Budapest Pont alagsorában, annak boltozatos pinceterében vagyunk összezárva, az előadás – előre kiszámíthatatlan – időtartamára. Körben ülünk a falak mellett, a félhomályban. A köztünk levő üres tér közepén egy asztal áll, alatta egy fémvödör, felette egy belógatott mikrofon. Az asztalon egy kis láda található, tetején egy boríték, az egyetlen lámpa ezt világítja meg. Hosszas várakozással kezdődik az előadás, mintha ott felejtettek volna minket, megfeledkeztek volna rólunk. Percek múlva az egyik néző feláll, a borítékhoz megy, kinyitja és felolvassa a benne levő üzenetet: „az előadás öt perc múlva kezdődik”. „Ebből már három és fél perc letelt” – teszi hozzá valaki, de mivel másfél perc múlva sem történik semmi, ezért kinyitjuk a ládát, ami tele van lezárt borítékokkal, valószínűleg nekünk szóló üzenetekkel. Úgyhogy először lassan, egyenként indulunk oda, egymás után kezdjük el a mikrofon előtt felolvasni a leveleket. Ezekből két narratíva bontakozik ki: egyrészt Pnamen búcsúmonológja, másrészt az előadással (a mi előadásunkkal) kapcsolatos instrukciók. Valójában kétfajta reflexió tanúi lehetünk: a távol levő, láthatatlan, már halott főszereplő önmagát, érzéseit, a társadalomban betöltött szerepét faggató vallomásának és az előadás önreflexiójának. Ez a mostani előadás – ahogy sejtéseinket beigazolva megtudjuk – nem fog elkezdődni, mert nincs se színésze, se rendezője, és mert betiltották. Miközben, ahogy erre már szintén rájöttünk, mi magunk vagyunk az előadás, amennyiben gátlásainkat és félelmeinket legyőzve, kimegyünk a játéktér közepére, hogy hangunkkal hangot adjunk a ránk bízott üzeneteknek. Arról szól a játék, hogyan tudjuk megszervezni a felolvasást, az adja a tétjét, hogy mennyire lehetünk képesek, a kölcsönös hallgatás és egymásra figyelés közben megismerni egymást.

Ez utóbbi törekvés ezen az estén kudarcot vall. Egy jó stratégiai érzékkel bíró, hatékony, de türelmetlen közönség gyűlik össze. Hamar felfedezzük, hogy rengeteg a levél, úgyhogy ha gyorsan akarunk végezni velük, az a legegyszerűbb, ha egyszerre többen megyünk ki, így a bontogatással sem vesztünk sok időt, és szinte folyamatosan olvashatók lesznek az üzenetek. A türelmetlenség azonban – ahogy ezt Kafkától tudhattuk volna: „minden emberi hiba türelmetlenség, a módszeresség idő előtti megszakítása” – ebben az esetben is bűnnek bizonyul. Ugyan gyorsan végzünk, alig negyven perc alatt túlesünk a 69 üzeneten, de ez inkább veszteségként könyvelhető el. A sietség közben ugyanis egyrészt észrevétlen marad az üzenetek tudatos dramaturgiai kompozíciója: nem érzékeljük a rövid és hosszú, vagy akár néma (üres papírlapot tartalmazó) levelek közötti éles váltásokat, nem lesz az előadásnak egy sajátos ritmusa. Másrészt, és ez még szomorúbb következménye a gyors olvasásnak, eltűnik Pnamen tragédiája. Alig figyelünk fel rá, és a legkevésbé sem vonatkoztatjuk magunkra a diktatúrában élő, a korrupt rendszer ellen halálával tiltakozó Pnamen sorsát. Így végső soron – ezen az estén, előttünk – hiábavalónak bizonyul áldozathozatala, nem hoz létre közöttünk semmilyen közösséget.

Hol és miben hibázunk? Talán abban, hogy mindvégig egyetlen cél motivál minket: a bezártságból és kényszerű összezártságból való mielőbbi kiszabadulás. Habár annyira azért fegyelmezettek vagyunk, hogy senki nem próbál meg hamarabb távozni, kivárjuk egymást. Néha ugyan lelassul a tempó (mert egyesek, köztük én is, szívesebben maradnak a helyükön, átadva másoknak az aktív felolvasó szerepét), de nincsenek különösebben nagy megakadások. Ahogy arra is hamar (még jóval az erre vonatkozó utasítást tartalmazó levél előtt) rájövünk, hogy az elolvasott leveleket a fémvödörbe kell dobni, úgy azon sem lepődünk meg, hogy az utolsó üzenet valamennyi levél azonnali elégetésére kér fel minket. Egy rövid vita ugyan elhangzik, hogy ez tűzrendészeti szempontból vajon biztonságos-e, de gyorsan meghozzuk a döntést, és szinte meg se várva a levelek porig égését, hamuvá válását, már indulunk is kifelé.

Mégis, kiérve a szabad levegőre, akaratlanul is megfogalmazódik bennünk a kérdés: történhetett volna másképp? Mi tehette volna ezt az előadást valóban eseménnyé? Az önkritikus válasz pedig csak az lehet, hogy mi rontottuk el, mi nem tettük azzá.

Elképzelhető ugyanis egy olyan előadás, ahol a közönség nem csak túl akar esni az eseményen, hanem valóban meg is akarja élni azt. Ahol a levelek utáni szünetekkel – kitartott és tiszteletben tartott csendekkel – több időt biztosítanak arra, hogy ezek az utolsó szavak valóban célhoz érjenek, hallgatóra találjanak. Ahol a levelek elégetése nemcsak a felhalmozott papírszemét megsemmisítését jelenti, hanem egyfajta könyvégetést, vagy egy levelekbe íródott test elégetését, és emiatt véghezvihetetlen.

Mint ahogy az is elképzelhető lett volna, hogy az esemény résztvevőjeként szabad akaratunkból tovább is ott maradjunk, és közös ügyeinkről beszéljünk, arról, hogy mi milyen államban élünk, mit gondolunk a minket körülvevő hamis ideológiákról, hazug és korrupt rendszerekről, tudunk-e (kevésbé radikális módon) lázadni ellenük, kifejezni az elégedetlenségünk. De lehet, hogy ez már egy előadás hatása kapcsán tényleg csak utópia.