Eric-Emmanuel Schmitt: Az ismeretlen / Rózsavölgyi Szalon
2017.10.16.

Úgy zajlik a konfliktus, hogy az erőviszonyok már nem a régiek, elbizonytalanodtak a státuszok: lényegében ki a gyerek és ki a gondviselő. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

Akár véletlen ez, akár nem, Sigmund Freud alaposan beköltözött a Rózsavölgyi Szalonba. (Szerinte persze nincsenek véletlenek, lásd a pszichológiai determinizmus idevágó tételét.) Mindenesetre két, ott látható színdarabnak is főhőse. A korábban bemutatott, Az utolsó óra című Mark St. Germain-műben említi a tudóst játszó Jordán Tamás azt a napot, amit a most színre került, Az ismeretlen című Éric-Emannuel Schmidt-opusz taglal. Az utolsó óra Londonban játszódik 1939-ben, abban a rendelőben, amelyet Freud lánya, Anna az egy évvel azelőtt elhagyott, Berggasse 19. alatti bécsi rendelő mintájára rendezett be. Na ebben a bécsi rendelőben vagyunk most a Rózsavölgyiben, Az ismeretlen című színdarab fikciója szerint, Császi Ádám rendezői elképzelése nyomán.

Sztarenki Dóra
Sztarenki Dóra

Az első jelenet a leggazdagabb, legemberábrázolóbb. Az idős professzor (Fodor Tamás) az íróasztalnál ül, és nyilatkozatot ír, amelynek szövegét a fölébe magasodó, kecses szálfa termetű lánya (Sztarenki Dóra) diktálja neki. Fodor Tamás Freudja elragadóan nyűgös. (Van az a fajta idős férfiszínész, akiben korfüggetlenül működik a férfisármba fordult fiús báj – Kállai Ferenc is ilyen volt, no pláne Darvas Iván.)

Kérelem ez, amit főhősünknek írnia kell, hazug, alázatos, meghunyászkodó. Arra szolgál, hogy Freudot és legszűkebb családját a németek elengedjék Bécsből, dacára az Anschlussnak. Az öreg átélten ellenkezik, kicsit rá is játszik: igyekszik a lányát rávezetni a felháborodásra, a gúnyos megvetésre. Minden porcikája és minden lefésült haja szála tiltakozik az ellen, hogy a keze alól kikerüljenek ezek a sorok, amikre az obligát zöldburájú íróasztallámpa fénye oly kíméletlenül rávilágít. Fejét csóválva fogad szót, de közben az időt is húzza, a tollal sem boldogul. Hol bosszankodik, hol hitetlenkedve nevet. A lány türelmes, de makacs és feszült. Pontos, finom, érzékeny családi kettős. Úgy zajlik a konfliktus, hogy az erőviszonyok már nem a régiek, elbizonytalanodtak a státuszok: lényegében ki a gyerek és ki a gondviselő.

Ez a szcéna mindenesetre megágyaz a következőnek, amelyben aztán majd épp a lány, aki eddig fegyelmezetten buzdított az önfeladásra, nem képes megfékezni a nyelvét a rendelőbe beállító Gestapo-parancsnokkal szemben. El is viszik Anna Freudot. Így marad a rémült, beteg öregember magára, hogy teret kapjon találkozása a váratlan látogatóval, az ismeretlennel, aki mindenképpen isteni figura, de legalább is mindentudó.

Fodor Tamás, Sztarenki Dóra
Fodor Tamás, Sztarenki Dóra

Éric-Emannuel Schmitt a két férfi párbeszédét hitvitaként, szolid intellektuális szócsatának írta meg, számos ponton óhatatlanul emlékeztetve arra, hogy mi mindenre és ki mindenkire gondolhatott, míg a dialógust kiókumlálta. (Molnár Ferencre például, aki Az ördögben állt elő hasonlóan talányos és furmányos vendéget? Vagy Peter Schafferre, aki az Amadeusban felfedte az Isten és Mozart közötti kapcsolatot?) A mű intelligens, visszafogott traktátus. Nem megerőltető szellemi kaland.

Létfilozófiai kérdések verbális összeütköztetése persze ritkán kelt nagy drámai hatásokat a színpadon. Az ismeretlen – amelynek eredeti címét, A látogatót a fordító Oláh Krisztina jó kézzel változtatta Az ismeretlenre – attól válik viszonylag élvezhetővé egy színházi este keretében, hogy a rendező mindjárt a szereposztással elkezdte közvetíteni az elképzeléseit, amelyeket aztán a színészek meg is valósítanak. Esetünkben például avval, ahogy a házigazda, Fodor Tamás Freudja és vendégei között az ellentétek kifeszülnek. Ő maga elomló, könnyed fizikumú, rendezetlennek ható alak, míg az ismeretlen férfi és a náci tiszt (Sütő András, illetve Varga Ádám) kisebb termetű, izmos, zömök, feszes, zárt fiatalemberek. 

Alapjában véve a menni vagy maradni (Bécsben) kérdése körül forog a darab, de valójában ez nem kérdés. Nemcsak a történelmi tények ismerete miatt nem az, hanem mert a gyerekről van szó, onnantól kezdve, hogy elvitte Anna Freudot a Gestapo. És mégiscsak Freud a szülő. Kapcsolatukban egyébként a gyengédségnek az érintésben kifejeződő formája nincs jelen – Fodor Tamásnak megáll a keze, mielőtt még a lány arcához nyúlna.

Sütő András, Fodor Tamás. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Sütő András, Fodor Tamás. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Rátérve a fővonulatra: a vendég és a házigazda emóciókban, feszültségben kicsit szegény eszmecseréjére: a titokzatos férfi az ablakon át érkezik – legalábbis egy függöny mögül. Sütő András elegáns, fekete öltönyös úr. „A fejemet egy színészről mintáztam, aki a maga halála után fog megszületni” – mondja Freudnak. (Szerintem Ryan Gosling az.) A fiatal színész hangja, modulációja kicsit színtelen ugyan, de különben a játéka impozáns, csillogó szemű. Sok az alakításban a póz, ám ennek jogosságát nem tagadhatjuk meg egy megtestesült istentől. 

A végén kézenfekvő megoldás születik a helyzetre, aztán a híres álomfejtő majd szöszmötölhet evvel magában.

 

Van egy egészségesen nyugtalanító momentuma az előadásnak. Hogy ugyanis Enyvvári Péter díszletét – amely a szalon két szélső, megemelt nézőtere közötti térben kapott teret, az ablakok előtt – nem elfüggönyzött, elsötétített háttér zárja le. Amikor hőseink kinéznek, látják a bécsi utcát, ahol már „a gyűlölet dala szól”. Nyilvánvalóan tudatos rendezői döntés ez, hogy kitekintést kapunk a világra, a Belvárosra, a Szervita térre. Van pillanat, amikor érezni, hogy ennek jelentése és jelentősége van. Nem olyan nehéz azt elképzelni, hogy mi folyhat odakint. Ha látnánk is, csak néznénk némán. Ott egy kivilágított templom, az is csak nézi a magasból, kevélyen, hidegen. Az „Isten nézzen ki azon a kurva ablakon!” – felszólítás nemcsak 1938-ban lehet jogos felszólamlás.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el. 

Szerző: Stuber Andrea