Semmi sem állhatna távolabb a hivatalos emlékezetpolitikától, mint a k2 Színház Závada Péter által írt új bemutatója. Az előadás egy el nem nyert pályázat eredményeként jött létre (a forradalom 60. emlékévében államilag nem támogatták ezt a projektet), így végül – voltaképp szerencsés módon – teljesen függetlenül, magánfinanszírozásból valósulhatott meg, pusztán az alkotók lelkesedése és elszántsága miatt, akik hittek abban, hogy képesek újat mondani ’56-ról, illetve a harmadik generáció hozzá való viszonyáról vagy közönyének az okairól. Van-e közünk hozzá? – kérdezik a fiatal színházcsinálók, és az a mód, ahogy ez számukra egyszerre lesz múlt- és önismereti kérdés, valódi feszültséget és tétet ad a játéknak.

Az emlékezés közös terét a Szkéné kiürített nézőtere alkotja, ahol a nézők középen, kis kerek sámlikon ülnek, a hat színész pedig négy oldalsó dobogón, egy-egy mikrofonállvány mellett foglal helyet. Egy letisztult, egyszerű, üres térben vagyunk, amit fehér vásznak (melyek időnként vetítővásznakká válnak) öveznek. 

Viktor Balázs

Nagyon fontos, hogy a rendezők (Benkó Bence, Fábián Péter) már az elején közlik velünk a játékszabályokat, felvázolják, hogy milyen lesz az előttünk álló közel két óra, melynek végén, teljesen új kísérletként, számítanak a nézői reakciókra is. Ha ugyanis valaki a látottak és hallottak nyomán, úgy érzi, hogy van valamilyen fontos élménye akár ’56, akár az emigráció kapcsán, azt megoszthatja a többiekkel. Azonban – teszik hozzá a túlzott interakciótól tartó nézők megnyugtatására – senki se aggódjon, van egy másik verzió is, egy előre elkészített darabzárlat, mely a kollektív csend esetén még mindig bevethető. 

Az előadást megelőző helyszíni kutatásról rögtön az első vetítések tudósítanak: New York utcáin látjuk az örömtől szinte megmámorosodott színészeket. A társulat tagjai 2016 nyarán két héten át kivándorlókkal készítettek interjúkat, akik megdöbbentően őszinték voltak, sőt bizonyos dolgokat talán akkor először mondtak ki ilyen nyíltan. Ezekből a beszélgetésekből állt össze a darab szövegkönyve, melyben összesen négy alak szólal meg. Az előadásban ezt a négy szerepet osztják fel hat színészi hangra (Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs), azonban a szólamok kiosztása estéről-estére változik. Ez azt jelenti, hogy a próbafolyamatok során valamennyi színész megtanulta az egész szöveget, és csak az előadás kezdetén kapnak kezükbe egy-egy „kottát”, mely kijelöli számukra, hogy aznap este ki melyik szövegrészt mondja. Az egész partitúra öt felvonásra tagolódik. Ezeket a megírt szakaszokat keretezik egyrészt a videovetítések, melyeken a k2 színészei saját történeteiket, családi emlékeiket osztják meg velünk, és reflektálnak az előadásra. Másrészt felhangzik egy-egy színészek által előadott dal (Oly távol, messze van hazám, Fly me to the moon, stb.), vagy akár sor kerülhet egy kollektív tátogásra (a transzparens szerint „botrányosan jogdíjas” ’56-os emlékdal helyett). Továbbá, szintén a felvonásközökben, az előadás előtt kiválasztott nézők egy-egy verset is felolvasnak, a holdkőzetekről.

„A Hold kőzetei eredetüket tekintve magmás kőzetek, melyeket a későbbiekben a becsapódások átalakítottak: összetördeltek, szétszórtak, részben meg is olvasztottak.”

Piti Emőke

A holdkő metaforája végig gyönyörűen működik. Ez az egyszerre talányos és konkrét cím az egyik interjúalanynak köszönhető, az egyetlen olyan Amerikában élő, magyar származású kutatónak, aki holdkőzetek vizsgálatával foglalkozott. Ezen a geológuson kívül még egy Kafka-kutató, egy szabadságharcos és egy 2003-ban kitelepült oknyomozó újságíró visszaemlékezéseit hallhatjuk, ők jelenítik meg a saját területükről leváló, elszakadó, idegen közegbe becsapódó testeket. 

Ahogy a holdkőzetek voltaképp törmelékek, úgy az előadásszöveg is fragmentáltan szólaltatja meg az eltérő narratívákat, így jöhet létre egy töredékekből építkező, szükségszerűen hiátusokat, hasadásokat, űröket tartalmazó textus. Ez ugyanakkor a töredékek sajátos időszerkezetéből is adódik: nem lineáris vagy folytonos az emlékezetfolyam, néhányan előre-, míg mások visszafelé mesélik el saját élettörténetük néhány kiragadott részletét. Szóba kerülnek így az okok, az utazások, a megérkezések, a beilleszkedések, az itteni és az ottani évek (hogy melyik-melyik, az csak perspektíva kérdése): ezen különböző történetek egyetlen találkozási pontja a forradalom eseménye lesz. 

Miközben a vallomások azt is igazolják, hogy nincs egyfajta ’56, mivel mindenki másképp élte át, így nem alakulhatott és nem is alakítható ki róla egy átfogó narratíva. Ahogy az egyik szereplő határozottan állítja: „’56 nem egy közös nevező.” Még az amerikai, egyszerre választott és kényszerű együttélés során sem válhatott azzá, mert nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy New York nagy olvasztótégelyében egyszerre vannak jelen az egykori áldozatok és hóhérok. Az előadás így arról is szól (sőt, talán ez a legelgondolkodtatóbb része), amiről az interjúalanyok nem beszélnek: a ki nem mondott titkokról, a kölcsönös elhallgatásokról. Mindezt a szöveg az eredeti hangok megőrzésével teszi, vagyis egy tévedésekben és tévesztésekben gazdag, roncsolt nyelvállapot fedezhető fel benne. Ezt a szándékoltan hibás szöveget a színészeknek is szinte lehetetlen hibátlanul memorizálniuk, ezért a nézők között ülő súgó időnként kisegíti őket. A rendezés egyik bölcs leleménye a súgó belekomponálása a műbe: ez is mintha az emlékezet működésének modellezése lenne. Hiszen jól tudjuk, nincs biztos és tévedhetetlen emlékezet, minden visszaemlékezés állandó korrekcióra és kiigazításra szorul. 

Borsányi Dániel. Fotók: Kaszás Tamás

A Holdkő szövegére úgy is tekinthetünk, mint egy rafinált kirakósjátékra, melyből négy különböző képet állíthatunk össze, azonban a közös játék során a lényeg mégsem az egyes részek összerakása, sokkal inkább egy „össz-kép” vagy panoráma spontán kibontakozása, melyet a vetítések, sőt még a minket körülvevő nézők ösztönös reakciói is kiegészítenek.

Miből mérhető le egy ilyen kísérleti játék hatása? Egyrészt abból, hogy néhányan már előadás közben kimennek (ami itt a mű erejét, felkavaró mivoltát jelzi). Másrészt a darab végén, amikor az előre beharangozott beszélgetés nem fullad kínos csendbe. Épp ellenkezőleg, váratlan és meglepő módon egymás után jelentkeznek újabb és újabb nézők, akik röviden megosztják velünk az emigrációval kapcsolatos történeteiket, míg utoljára egy ’56-os kivándorló beszél arról, hogy ő is ugyanolyan hajón utazott, mint amilyenről a darabban is szó volt, csak ő nem lett rosszul, így segíteni tudott a többieknek. Miközben ezt a hiteles tanút hallgatjuk, eszünkbe jut, hogy erről szólt az este: egymás segítéséről a közös emlékezésben. Úgy érezzük, hogy szinte bármeddig folytatódhatna ez a felszabadító beszélgetés, mert az előadás a kezünkbe helyezte az emlékezés (hold)kövét.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.