Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A BOLGÁR SEMMI ÉS VAN GOGH

14. CineFest
2017. szept. 16.
Miért is hiszi azt az ember, hogy ami jó, az csak kevesek élvezete marad, míg világ a világ? A miskolci CineFestet, amely a filmkedvelők viszonylag szűk körének hoz el évről évre filmes csemegéket, idén felfedezte a közönség. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A bosszú angyala című filmnek szombaton már a harmadik vetítését szervezik meg a rendezők, mert a másodikra kétszázan nem fértek be, s egészen az utcáig kígyózott az emeleti terembe vezető sor. Olyanok lettünk, mint Cannes – vetette oda Csákvári Géza művészeti igazgató némi iróniával, mert bizony oda kell figyelnie annak, aki az esti vetítésekre be akar jutni.

A kisterem előtt már az elsőre jelentéktelen olasz–belga film, Az éjszaka gyermekei ismétlésénél is olyan sokan állnak, mintha díjnyertes alkotásról lenne szó. Pedig Andrea de Sica alkotása valóban olyan jelentéktelen volt, mint amilyennek tűnt. A 17 éves Giuliót bentlakásba küldik, de az az iskola nem a határon (sem lélektani, sem fizikai értelemben), hanem az Alpok tövében fekszik. A fiúintézetben nevelik ki a jövő vezetőit, akik nem haboznak és nem lesznek érzelgősek, ha háromszáz ember ki kell rúgni a leendő vállalatukból. 

Az igen érzelemdús és ártatlan arcú Guilóval nem lesz könnyű dolguk, ez már az első pillanatban kiderül, pláne amikor az örök lázadó Edoardóval köt szoros barátságot. Az ő segítségével fedezi fel, hogy az isten háta mögött is élnek emberek, s velük az intézményes szerelem: remek kis kupi várja az iskolából kiszökdöső ifjúságot. Lesz ebből aztán minden: a szüzesség elvesztése, fellobbanó szerelem a profi ukrán/orosz Elena iránt, aki az intézmény nagy szemű munkatársa, s persze ő is szabadulni szeretne a maga béklyóiból. A titok persze nem marad titok, a lassan vánszorgó film teljesen hiteltelenül eljut az egyetlen barát öngyilkosságáig, majd Giulio megkeményedéséig, amikor már Edoardo emlékét is beáldozza azért, hogy mentse a saját bőrét. A nevelés sikerrel végződik tehát, már látjuk is magunk előtt, ahogy a sikeres Giulio a szakszervezettel tárgyal, és a szeme se rebben a cafeteria megvonásánál.

Jóval szerethetőbbnek bizonyult a dokumentarista visszafogottsággal építkező Western. Valeska Grisebach alkotása tucatnyi német munkás mindennapjait mutatja be, akiket a szerencse vagy a pech – nehéz eldönteni – Bulgáriába vezényelt, hogy ott építsenek vízierőművet a helyieknek. A kis falu és környéke hetven év után lát ennyi németet újra, s bár élnek még a sztereotípiák (dolgosak, műveltek stb.), amelyeket a háború emléke sem írt fölül, mégis számos súrlódási pont akad köztük és a falusiak között. Egyedül Meinhard (a saját magát alakító Meinhard Neumann alakítása a film legnagyobb érdeme) az, aki keresi a kapcsolódási pontokat, és mindent elkövet, hogy megismerkedjen a helyiekkel, megértse őket és megértesse önmagát – velük és saját magával szemben is. 

Mintha csak Az utolsó szamuráj életszerű, csöndesen hömpölygő verzióját néznénk: a német Tom Cruise kardforgatási ismeretek elsajátítása helyett egy falu bonyolult kapcsolati hálójába csöppen, és bele is gabalyodik, bár látszólag szerelemre és fogadott bátyra is lel. Mondanám, hogy végül belebukik ebbe, vagy épp ellenkezőleg, maga is tiszteletbeli bolgár lesz, de nem tehetem, mert a filmet Grisebach igen rossz érzékkel nem fejezi be, csak elvágja. Mintha a falusi bál közepén fogyott volna el a lelkesedés, az ötlet és a nyersanyag. Pedig a kissé hosszúra nyúló két órában számos kisebb drámát és konfliktust rajzol fel magabiztos kézzel a rendező, hogy aztán unottan hátat fordítson az egésznek. Majd a néző befejezi – szinte hallani a kissé közhelyes instrukciót. Igen ám, de ahhoz a lehető legjobb ritmusban kell nyitva hagyni a történetet, elég motivációt nyújtani a befogadónak. A Western viszont inkább cserben hagy, és nem inspirál az alternatív befejezések megteremtésére, így Meinhard ott marad lebegve, a bolgár semmiben.

A Ciámbra
A Ciámbra

Hasonlóan dokumentarista stílust üt meg A Ciámbra is, még ha ennek az is az ára, hogy Jonas Carpignano szinte a néző rosszullétéig fokozza a kézi kamera használatát. A helyi Dzsumbujban, Calabria kis roma közösségében nő fel a tizenéves Pio, akinek csak igen kiterjedt családja és egyetlen afrikai származású barátja nyújt biztonságot. Kell is a biztonság, mert az élete a rézkábelégetés, a piti tolvajlás és az áramlopás Bermuda-háromszögében telik. Fál családja börtönben, és ő is mindent elkövet, hogy végül ő is ott folytassa majd a tanulmányait. S bár mintegy két órán át követjük Pió férfivá serdülését, az antihős nem nő a szívünkhöz: annak érdekében ugyanis, hogy a család teljes jogú tagja legyen, szinte mindent fel kell rúgnia, aminek bármi köze lehet az erkölcshöz, még akár a betyárbecsülethez is. Persze egészen más viszonyok uralkodnak ott, ahol nincs is más modell, csak a bűnözés ilyen vagy olyan fokozata, így könnyű a kispolgári élet válaszfala mögül prédikálni. Carpignano érdeme, hogy semmiféle szentimentalizmust (némi, teljesen felesleges múltidézést nem számítva) nem vet be annak érdekében, hogy könnybe lábadt szemmel kövessük a roma fiú felemelkedését (más szemszögből: valamikori biztos bukását). Vegyük már észre, mondja csöndesen a film: a magukra maradottak között ilyen törvények uralkodnak, ha tetszik nekünk, ha nem. És ezek is maradnak, amíg a segítség megmarad az örökös rendőri beavatkozás és a prédikáció szintjén.

Az olasz koprodukcióhoz hasonló élményt nyújtott a Loving Vincent, amely egyedülálló a film, pontosabban az animáció történetében. Mintegy száz képzőművész festette meg Van Gogh festményeit felhasználva azt a történetet, amely a holland zseni halála után egy évvel játszódik. A rendhagyó „nyomozást” (vajon öngyilkos lett Van Gogh vagy lelőtte valaki?) a postamester fia folyatja le, melynek során felkeresi a festő életének számtalanszor megörökített helyzeteit, és bemutatja életének megannyi fontos szereplőjét. 

A Loving Vincent minden kockája egy-egy remekmű Van Gogh stílusában – néha olyan erős a vizuális élmény, hogy alig tudtam a feliratokra, s így a történetre koncentrálni. Pedig az utóbbiban sem rossz a film: úgy eleveníti fel a festő mindössze nyolc termékeny évét, hogy közben krimiként is megállja a helyét – miközben egy egész tárlatnyi festmény „mozdul meg” a kedvünkért. A múltbéli történéseket fekete-fehérben, a jelent pedig Van Gogh szálkás ecsetkezelésében, rikító és páratlan színeiben pompázva látjuk. S bár van egy pillanat, amikor világossá válik, hogy Dorota Kobiela és Hugh Welchman alkotása már nem tud előrelépni, hanem önmagát ismétli, ez mégsem von le sokat a páratlan vizuális orgiából. A Loving Vincent tömény másfél órája igazi mozgóképes élmény, amely közel hozzá és nem csupán illusztrálja a modern festészet megteremtőjének kultuszát.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek