Revizor: Úgy sejtem, egyike azoknak a szakembereknek, akik a legtöbb táncelőadást látják ma Európában.

John Ashford: Videófelvételeket tekintve valószínűleg igen, élő produkciót sajnos már nem látok annyit. Pontos számot nem tudok mondani, de amikor még a The Place-nek dolgoztam, évente több, mint 300 előadást néztem meg. 

R: Ennyi előadásból kirajzolódnak tendenciák? Van a kortárs táncművészeknek kedvenc témájuk, stílusuk, eszköztáruk?

JA: Nagyon röviden: régen a koreográfusok többnyire egy bizonyos tánctechnikából indultak ki – az előadások és egy-egy koreográfus tapasztalati bázisa, munkássága is valamilyen meghatározható technikából építkezett. Ilyen volt többek között Martha Graham, Merce Cunningham vagy a klasszikus balett eszköztára. Az irányzatok világosan elkülönültek egymástól, meg lehetett mondani egy-egy alkotóról, hogy milyen háttérrel rendelkezik.

A kortárs tánc hajnalán rengeteg olyan koreográfussal találkoztam, akik a modern technikákon nőttek fel, majd ezek segítségével indultak saját, 21. századi mozgásnyelvük keresésére. Voltak köztük érdekes kísérletek, de engem nem ez az irány fogott meg igazán. Elköteleződésemet a kortárs tánc mellett Anne Teresa De Keersmaeker két korai koreográfiájának köszönhetem: az 1982-es Fase és az egy évvel későbbi Rosas danst Rosas miatt kezdett el igazán érdekelni a tánc. Emlékszem, amikor először láttam őt táncolni a 80-as években: olyasvalamit kerestem, amit nem láttam még korábban, ami nem kapcsolódott semmilyen korábbi tradícióhoz. Azt hiszem, hogy most is egy ehhez hasonló utazásban vagyunk sok európai országban. Próbálunk új formákat, új utakat, valamilyen újfajta kifejezésmódot találni a mozgásban. Ugyanakkor magához a tánchoz is megpróbálunk egyre közelebb jutni. 

R: Hogyan lehet a tánchoz közelebb jutni?

John Ashford

JA: Az elmúlt évtized legnehezebb kérdése, hogyan tudjuk összeegyeztetni a táncban a szenzibilitást és a technikát. A technikával kapcsolatban két végpont mutatkozik. Az egyik, hogy a tánc a színház felé fordul – vagyis van egy bizonyos mondanivaló, egy üzenet, amit a nézőnek meg kell értenie, és a tánc ennek az üzenetnek a közvetítését szolgálja. A másik véglet előadásaiban (például DIVE in D / Dario Tortorelli: D No Body 5#trascending című darabjában) alig van észlelhető mozgás, mégis teljesen egyértelmű, hogy táncdarabról van szó. Ezen a ponton a tánc és a tradicionális performansz közelít egymáshoz. Szerintem a második irány izgalmasabb: ekkor az észlelés arra a helyre és időre irányul, amelyben a tánc létezik. A hely és az idő hozza létre a darabot, kiegészülve a tánc tartalmi bázisával. A táncelőadás ilyenkor a testtel létrehozott poézissé tud válni.

A ma divatos témák – politikai, gender és szociális problémák – könnyen artikulálhatóak a testen keresztül. Nem véletlen, hogy az alkotók annyira kedvelik őket. Ehhez társul a tiszta tánc költészete. A kortárs tánc nagy általánosságban ezt jelenti. Értsd jól a szót: kortárs! A kortárs nem csupán egy stílus a ma táncolt táncok közül. A kortárs tánc az egyetlen ma érvényes tánc. Martha Graham halott – az ő tánca nem kortárs.

R: Szükséges definiálni a kortárs táncot?  Lehetséges egyáltalán?

JA: Általánosságban úgy gondolom, hogy igen, a határok és kategóriák hasznosak. Jó, ha meg tudjuk különböztetni egyik dolgot a másiktól. Úgy gondolom, hogy tiszta kategóriák és formák nélkül nem is igazán izgalmas az egész. Ha nincsenek határok, nincs mit átlépni. 

Maradva Dario Tortorelli példájánál: nála a táncművészek tulajdonképpen csak lassan áthaladnak a téren, alig mozognak, egy kezemen meg tudom számolni a koreografált pózokat. És amit láttunk, mégis tánc volt, semmi más. Ahogy mozognak a térben és a csendben, és mi nézőként figyeljük a testüket… Tudjuk, mi mindenre lennének képesek. Ők azonban úgy döntöttek, hogy nem cselekszenek. Akrobatikusak is lehetnének, megtehetnének bármit, de nincs rá szükség, hogy lehetőségeiket valódi, végrehajtott mozdulatokkal bizonyítsák. Nem tudom, sikerült-e érthetővé tennem azt, amit a határok szükségességéről mondtam. Dario Tortorellinél belülről jövő táncot láthattam, még ha úgy is nézett ki, mint egy performansz.

Talán hasznos képesség, ha meg tudod fogalmazni a különbséget két műfaj között, de nem hiszem, hogy túlságosan lényeges a közönség számára az, hogy minek is hívják az éppen látott előadást. Sokkal fontosabb, hogy maga az alkotó tisztában legyen azzal: ő miben hisz, mit jelent neki a tánc. Ha ő tudja a választ, az jó kiindulási alapja lehet egy beszélgetésnek.

R: Hogyan kell a táncról beszélni? Valaki azt mondta itt a fesztiválon, hogy a tánckritika süllyedő hajó.

JA: Nem tudom a pontos választ erre a kérdésre. Régen nyomtatott újságjaink voltak, a táncszakíró csak szavakkal és fényképekkel dolgozhatott. A digitális média korában írhatsz blogot, posztolhatsz twitterre vagy facebookra, csinálhatsz podcastot vagy videót – lehetetlen meghatározni a legjobb módját a táncról való beszédnek.  Mégis, bármilyen médiumról van is szó, a lényeg ugyanaz: szavakat találni egy olyan témáról, amire nincsenek szavak. Ez a legfontosabb. Én ezért hagytam fel a táncszakírással: a színház világából jöttem, és úgy gondolom, hogy színházról könnyű írni. A színházban szavak vannak, karakterek vannak, történet van.

R: Feltűnt, hogy a nézőtéren mindig ugyanazt a helyet választja a leghátsó sor szélén. Elég harciasan meg is küzd érte, ha kell. Miért ragaszkodik ehhez a helyhez?

JA: Három okom is van rá. Amikor régen színházban dolgoztam, előfordult, hogy fel kellett mennem a színpadra bekonferálni valamit, így praktikus volt a sor szélén ülnöm. Másodszor: a táncvideók felvételeinél szinte mindig van egy kamera ebben a sarokban. Mivel nagyon sok táncvideót nézek, szeretem, ha van összehasonlítási alapom a kamera szemszögével. Harmadszor: a koreográfusok legtöbbször középre komponálják a darabot, azt nem nehéz elképzelni, milyen a hatás onnan nézve. Így azonban azt is látom, hogy működik az elgondolás – egy kicsit kibillentve.