Jelenet az előadásból

A szemcséktől kissé akadozik a gépezet, de a szellem végre kiszabadul a fogaskerekek közül.

A Budapesti Operettszínház falai között ugyanis ritka (hiszen kockázatos) vendég a szellem és a szellemesség, és a Szakcsi Lakatos Béla, Müller Péter Sziámi és Kerényi Miklós Gábor jegyezte, hangzatos műfaji megjelölésű worldmusical bőven bír effélével. A világra és a világról szóló musicalnek az egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy a Kárpát-medence (különösen a cigányzene) ízeit hordozza magában, és nem hömpölyög az angolszász musicalek kijárt útján. Sőt: a darabban nem durrognak felesleges petárdák, van idő és tér a zenei és a szövegbeli humorra. Még kanyarokra is futja: a kortárs zene disszonanciájára (a hangzás egyébként sokat merített Debussy és Satie örökségéből) és az operett könnyedségére. Külön ünnep (legalábbis számomra), hogy például a „perspektíva” kifejezés elhangozhat egy musicalben, és a szövegíró nem a legkisebb közös többszöröseket sorjázza a darabban. Müller Péter Sziámi szövegében több frappáns fordulat van, mint a divatmusicalek librettóiban együttesen (bár sok összeálló szegény miért is válna gazdaggá).

Jelenet az előadásból

A szerzőgárda harmadik tagjaként Kerényi Miklós Gábort jelöli meg a színlap. A Budapesti Operettszínház társulata nem csupán magas színvonalon játssza a Szentivánéji álom történetét (valamennyien megállnák a helyüket Shakespeare eredetijében is), de kiválóan el is éneklik a musicalközegben szokatlanul hangzó dalokat. Remélhetőleg ezzel a teljesítménnyel eloszlatják a zenés színpadok színészeit érintő felfuvalkodott általánosítást is: többségük zenei mankó nélkül sem bicegne. A mesteremberek (Bereczki Zoltán, Földes Tamás, György-Rózsa Sándor, Sánta László, Faragó András, Dézsy Szabó Gábor) jelenetei az embertelen nagyságú nézőtéren kellően cizelláltak ahhoz, hogy kacajt fakasszanak, a figurák jól egyénítettek. A trupp nincs különösebb értelmezéssel súlyosbítva, a világból időlegesen kivetett, szedett-vedett horda az övék (hasonlóan a színpadon mozgó hatalmas tömegekhez), de játékuk legalább örömszínház. A Zubolyt alakító Bereczki Zoltáné különösen: elegánsan lezserré formálja a szokásosan zömökebb figurát, afféle külvárosi táncoskomikusként csetli végig az eseményeket. A négy szerelmes (Hermia: Vágó Bernadett, Heléna: Peller Anna, Demetrius: Dolhai Attila, Lysander: Szabó Dávid) cseppet butított játékában a kergetőzés közepette nem marad idő az intimitásra és egymás lelkének elmélyült marcangolására (ez amúgy kevésbé jellemző az előadásra), a párosok a leginkább operettiek az előadásban. Puck (Kerényi Miklós Máté) és (a színlap szerint) haverjai (Pirgel Dávid és Rákász Dániel) diabolikusan éneklik és ugrálják végig (egyes részeiben talán kelta rapnek ható) dalaikat, két felvonáson át bőven kitartó tüzes erővel és akrobatikával. Janza Kata Titániája és Szabó P. Szilveszter Oberonja fanyar és önironikus tündérházaspáros, kisszerű játszmáik akkor is a földre rángatják, amikor még természetfölötti lények. A karakterek majdhogynem fehérek és feketék (illetve roppant színesek), de annyi árnyalat mégiscsak jut nekik, hogy zenei izgalmasságukkal vegyítve kiemelkedjenek a musicalmezőnyből. Egyetlen különös jelenség azonban szembetűnik a játékban. Amikor prózai színészek lépnek musicalszínpadra, a számukra megugorhatatlan hangi akadályokat gyakran érzelemkitörésbe fojtják. Hogy a nyilván kiváló magasugró zenés színészeknek miért van szükségük arra, hogy őrjöngésbe fullasszák a dalok egy részét, megmagyarázhatatlan. A produkció ettől nem átéltebbé, hanem akadozóvá válik.

Jelenet az előadásból

Kerényi egyébként remekül vezeti színészeit, emiatt különösen sajnálatos, hogy a Budapesti Operettszínház előadásain szinte elmaradhatatlanul csüngő ízléstelen látványvilágot nem söpri le a színpadról. Szakcsi Lakatos Béla és Müller Péter Sziámi munkája jóval messzebbre mutat az agyonszínezett és rendre megforgatott összevisszaságnál. A díszletet uraló óriáshold, amelynek egyik felét vésett virágok, a másikat préselt autók díszítik, termékeny középpont lehetett volna, ha nem veszik körbe meghatározhatatlan funkciójú spirálok és lugasok, amelyek ráadásként darabokra tördelik a színpadképet. A legjobb indulattal sem fedezhető fel Szakcsi Lakatos Béla zenéjének kreatív sokszínűsége ebben a nemtörődöm eklektikában. Az őszi kőszínházba adaptálástól kezdve a szétzilálás helyét nyilván átveszi majd a túlzsúfolás.

Jelenet az előadásból

A jelmezek szintén ezernyi irányba tartanak, csiricsáréságukkal a legkevésbé sem alkalmasak a szereplők jellemzésére, és bár a főszereplők egy cigányközösség tagjai, az ebben a kultúrkörben való lubickolás csak kihasználatlan lehetőség marad. Az előadásnak egyébként hibája, hogy bár a zene és a szöveg is ebbe az irányba tereli, ezt a világot csupán felvillantja, ám nem meri felvállalni. És igazi indoklást sem nyer, hogy miért éppen cigányok (az előadás szerint majdnem-cigányok) a Szentivánéji álom szereplői.

Shakespeare eredetijéhez képest több dramaturgiai újítást is tartalmaz a darab: a leglényegibb, hogy Titánia és Oberon boldogságuk beteljesítésére a fináléban az emberlétet választják. Az előadás végét a halandók illékony boldogságának mélabúja lengi be, a szerzők nem törekszenek olcsó hatásosságra. A változtatás természetesen a Szentivánéji álom filozófiáját érinti, hiszen a természetfölötti (valójában nagyon is zsigeri, tehát az emberi természet fölötti) természeti lesz, az ösztönök száműzetnek a világból. Adódhat a kérdés: mire való így a gyarló emberek egészestés kavalkádja? A cél talán egyszerűen az, hogy az előadásban Titánia és Oberon legyenek főszereplővé, de a tündérkettős motivációja gyakorlatilag érthetetlen. Az emberi lények belső történései így súlytalanodnak, és ki tudja, mit nyer Titánia és Oberon (vagy a darab) ennek az árán.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Egy másik változtatás: a nevetséges földi mértékkel mérve hatalmas Hippolyta és Theseus nem saját, hanem lányuk (Hermia) esküvőjére készülnek, akit erővel kívánnak férjhez adni a „hatalomhoz”. És egy felesleges harmadik változtatás: a második felvonás kezdetén Oberon és Lysander (akik a színdarabban nem találkoznak) vitázik egymással, amiből csupán egy hatást vadászó duettre futja. Később sem nyer megokolást, hogy miért fonódott össze egy viadal erejéig a két dimenzió (ha úgy tetszik: a személyiség két dimenziója). Az említetteken kívül a darab hű Shakespeare történetbonyolításához, a szöveg természetesen a zenés színpadhoz idomul. Ezúttal is sok akadályt gördít a Budapesti Operettszínház a maga előadása elébe, mégis a darab győz. Bizonysága ennek, hogy a közönség a szokatlan fűszerezésű dalokat is ünnepli (legalábbis nem fekszik meg annyira a gyomrukat, hogy a sokk elvegye a kedvüket). Ha fordul a játék, és kiderül, hogy az igényesség is eladható, talán a pomádé is eltűnik egyszer a színről.