Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A FECSEGŐ POTYAUTAS 3.

Zolika, a minden
2017. szept. 6.
Zolika útja az lett, hogy ő van, és minden létező hozzá képest, az ő viszonyrendszerében egzisztál. Ezt találta ki, gondolom, két verés között, mert verte az édesapja. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Volt nekem egy osztálytársam az általános iskolában, és ez még a filodendronos alsó tagozat volt, nem szegregált, szerintem a tantestületből még a politikai korrektség is hiányzott, de voltak alkoholisták, és kényszer szülte jelentésadók, mindegy, abban az időben az emberek aláereszkedtek, túl akarták élni, véres vízfestékkel festették ki a tanári szoba ablakát. Templomba titokban. Szót se keresztelőről. Nem így Zolika. Ő más utat választott. Ez az út különös út volt, göröngyös, hepehupákkal teli, el is fogyott, meredély szélén kanyargott, de út volt. Miért jutott az eszembe? Talán a modern kommunikáció miatt. Mivel kisgyerek voltam akkoriban, minden földi dolog nagyobbnak tetszett. Nagyobb, hosszabb, több. Csak más halhat meg. Egy egész napot el lehetet tölteni egy pornográf levelező lappal. Százszor üres kapura lőni a gyepen, egyedül.
 

Zolika útja az lett, hogy ő van, és minden létező hozzá képest, az ő viszonyrendszerében egzisztál. Ezt találta ki, gondolom, két verés között, mert verte az édesapja. Zolika egy idő után nem jelentkezett az órán, hanem bekiabált. Megvárta a csöndet, abba rivallt bele. Eleinte kérdezett. Aztán azt sem. Belemesélt. Kiegészített. Megmondta. Belebüfögött. Belefingott. Fölállt, mutatta, a nagyok hogy csinálják. Mozgott a vékony csípője. Nem hatotta meg az ellenőrzőbe kanyarított osztályfőnöki figyelmeztetés, az igazgatói. Úgy döntött, övé az iskola. A szertárak. A tornaterem, az összes medicinlabda. A titkárság. De még a gyakorlati kert is a város végében, ahol paradicsomot kellett termeszteni, meg karalábét, és ahol kitanultuk, mi a komposzt. (A szerszámos sufniban fogta meg Irénke mellét egy nyolcadikos, ő hagyta.)

sziv6 1

Zolika úgy döntött, ő fog diktálni. Teljesen mindegy mi folyik a világban, az hogy működik, miféle elvárások szerint, ő legyen benne, lógjon ki belőle. És ne legyen szünet. Nincs alvás, bocs, Garaczi Laci. Így élni, hogy állandóan az ablakban, a kirakat csilivili négyszögében, egzisztenciális kiállításon, valószínűleg megterhelő. Zolika bírta, mint zsír a hideg vizet. Tehetséges volt, annál is több, a talentumot gyakorlati érzékkel párosította, olyan kitartó volt, mint vödörben a kárász. Egyszer elhívott félre, akkor már vájdlingban cipelte a konyhás néni az uzsonnát, a Berta mama, vajas-lekváros kenyér, zsíros, májkrémes, tévé paprikás, vajas, itt el is fogyott a variáció, letette az első padra, sóhaj. Uzsonna! Zolika nem tett mást, minthogy a testét enyhén megdöntő Berta néni mögé lépett, s a két kezével belemarkolt a sok pottyantós, faülőkés toalettet látó női tompor húsába. Baszlak meg is, te. Ilyenkor lesz öt másodperc ámulat, két másodperc értékelés. Majd sik. De hiába a sikoltás, a kenyerek aláhullása, a kispajtások visongása, Zolikának igaza volt. Nem verték meg, elszaladt. A folyosó végéig kocogott, fontolt őzike módjára. Onnan nézett érdeklődve. Dörzsölgette a kicsi, koszos tenyerét. Egy hétig megint csak róla beszélt az iskola, róla szólt a szülőértekezlet, a pártbizottságról, de a népfront nevében, átkerékpározott Illés Kolozs elvtárs, lássam már azt a kisfiút, aki megfogta a Berta seg. Hát nem semmi, elvtársak. Ez a gyerek átsercinett fölöttem, pedig biciklin ültem, a szeme se rebbent. Nem lett baj.
 
Kis csönd után Zolika azt találta ki, hogy elvesz. Más talán ezt lopásnak nevezné. Elzabrált egy radírt, hegyezőt, labdát, sípot, tolltartót, tornazsákot. Járt neki, mint a vidéki kisváros por táncoltatta levegője. Mint bakfislánynak a csoda menzesz. Az övé volt, lett akármi tárgyi megjelenülés. Nem lehetett ebbéli igyekezetében visszatartani, hogy minden az övé, mindent elvehet, ami a keze ügyébe kerül. Vitt a boltból is, csokit, savanyú cukrot, drazsét, fölmutatta a pénztárgépnél, néni, ezt elviszem, baszhatod. Elvitte. Könyvet a könyvtárba, mert egy ideig járt, vissza nem szolgáltatott. Nem vett a Chato földjére jegyet, csak besétált a moziba. A rendőr lehajolt hozzá, nem értette. A tizedesbe tűnődve belerúgott, szaladt a parókia drótkerítéséig.
 
És hogy tényleg úgy volt, hogy csak ő volt. Semmi más nem számított. Semmi viszony, semmi vonatkozás, ígéret fölszámolva, olyan volt, mint egy modern kommunikációs szakember, passzé, reláció. De már ő sem értette, hogy jó a sarokban is. Csak úgy, a félhomályban. Ülni a sötétben, mesét, kalandot képzelni. Fütyizgetni, horgot kötözni. Jó akkor is, ha nincs senki, nem hallanak, nem látnak. Jó a bokor mögött, egyedül sarazni parton, egyedül rendezni gumikatonákat. Nem értette, mi ez. Törvényszerű volt, hogy Jutka néni miért jutott az eszébe. Jutka néni volt a mindenünk. Nem csak osztályfőnök volt, hanem az anyánk, a szeretőnk, az éjszakai látomásunk. Zolika úgy döntött, fölcsinálja. Hallotta valahol, van ilyen. Föl lehet csinálni a nőket, különösen, ha annyi jó van rájuk bízva. Egy délutáni szakkör után meg is próbálta. Másnap Jutka néni férje, aki vézna volt, szemüveges, megvárta a parókiánál. Hiába mondta neki Illés Kolozs elvtárs, hogy nem kellene törődni a gyerekkel, ő megvárta Zolikát. Megbeszélték a dolgot. Zolikának megint igaza lett, egy hétig róla szóltak a hírek, de a kórházban csak egy szomorú, sárga asszony, az anyukája látogatta.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek