Halandzsa-szavainak jelentését természetesen nem tudjuk, arról viszont képet alkothatunk, hogyan és miért formálódtak így e dadaista sorok. Félreértés ne essék, Kappanyos András kötete nem dadaizmus-, s még kevésbé Ball-monográfia. Ahogyan az alcím is ígéri (Ötletek az avantgárdról), egyszemélyes, definitív áttekintés helyett metszeteket kapunk elsősorban a történeti avantgárd és fogadtatásainak szerteágazó történetéből, strukturális elveiből és elméleti megközelítési lehetőségeiből. Olyan, többségükben korábban már publikált, kisebb-nagyobb mértékben átdolgozott tanulmányok kerültek egymás mellé, amelyek azt vizslatják, hogy – Szkárosi Endre kötetcímét kölcsönvéve –, „mi az, hogy avantgárd”.

Eldönthetetlen, hogy felkiáltásnak vagy kérdésnek kell-e olvasnunk ez utóbbit, ahogyan a Tánc az élen is kettős játékot űz: az avantgárd mibenlétének deklarációját és problematikusságát egyaránt magába foglalja. A sztereotip avantgárd-értelmezés szerint ennek lényegét a múlt elutasítása, az újítási láz illetve az állandó esztétikai forradalom (vagy legalábbis forrongás) adja; s az „elől mozgásként” parafrazeálható cím épp ezt az innovációs, „előőrs”-jelleget emeli ki. Másfelől, miként a korszakfogalomként alkalmazott történeti avantgárd kifejezés is jelzi, mára az avantgárd (többé-kevésbé) elismert, kanonizált, múltbeli történéssé változott; némely értelmező szerint követendő példává, értékes eszménnyé avanzsált (a neo- vagy transzavantgárd számára); alkotásai múzeumokba, magángyűjteményekbe, művészettörténeti elbeszélésekbe kerültek. Vagyis az avantgárd művek abban az intézményrendszerben cirkulálnak, amelynek ellenében annak idején létrejöttek, s ez a siker, az „érthetetlenség”, a provokáció erejének elveszítése, bizonyos értelemben: a konvencióvá öregedés az avantgárd paradoxonjainak egyike. Leegyszerűsítve a napjainkra végtelenül elasztikussá vált fogalom körüli elméleti és történeti gond(olat)okat, kijelenthetjük, hogy az „avantgárd” alkalmazásaiban immár az sem világos, éles ellenreakcióról vagy inkább a múlttal való dialógusról, az izmusokat összegző stílusirányzatról, korszakfogalomról vagy inkább egy ahistorikus művészi jellemzőről, az invencióról, hagyománysértésről vagy a kísérletezésről van-e szó. A tisztázatlanságok sorát hosszan lehetne még folytatni; az avantgárd beállítódásból, programjaiból és persze a kanonizáló és rekanonizáló szövegek állításaiból eredő csapdákat vagy a történészi konstrukciók ingatagságát jól fedi a kötetcím másik, „borotva- vagy pengeélen táncolás”-ként kibontható allúziója.

A Tánc az élen írásai rendre e kérdésekkel szembesülnek és szembesítenek, miközben árnyalatokban gazdag képet rajzolnak a magyar avantgárdról és a nemzetközi dadaizmusról. A rövid előszót követő Meghatározások fejezetben Kappanyos az avantgárdot az irodalomtörténet-írás provokációjaként jelöli meg, amely azonban néhány kijelölt normasértési tendencia (absztrakció, aktivizmus, antiművészet) által elkülöníthető, jól vizsgálható kutatási tárggyá alakítható. A történeti avantgárd itt nem a modernség előrehaladás-elvű nagy projektjének főkolomposaként vagy a századforduló izmusaira, például az impresszionizmusra vagy a naturalizmusra érkező ellenreakcióként, hanem egy történelmi és nyelvi töréstapasztalat színre vivőjeként értelmeződik: „az avantgárd kezdete nem a művészi kísérletezés egy újabb fokozata, hanem széles körű, radikális szellemi-kulturális-művészi reakció egy példátlan, globális, történelmi sokkra” (24).

A továbbiakban az avantgárd költemény poétikai jellegzetességeire, az auratikus mű megbontásának eljárásaira, a humorra, az önreferencialitásra és a manifesztumokra tér ki a szerző, vázolva azt az elméleti keretet, amelyben az avantgárd jelenségek tipologizálhatók (és kritizálhatók). Az Elméletek záró, a dadaista filmet és fotót bemutató epizódja a reprezentációellenesség témája révén e fejezethez kapcsolódik, mivel azonban a következő rész, a Történetek az avantgárd figuráinak identitás-áthelyezései, a magyar avantgárd feldolgozási lehetőségei mellett a dadaizmusra koncentrál, A reprezentáció bezárulása című írás ebben a fejezetben indokoltabban kapott volna helyet. Annál is inkább, mivel az 1922-es „konstruktivista kongresszus” néhány pillanatfelvételének, akciócsírájuknak az avantgárd mikrovilágára, tárgy(használat)i kultúrájára is kitérő analízise szintén itt szerepel. Az Alkalmazások című részbe a névhez méltón applikációk kerültek: a korábbiakban felvezetett elméleti-történeti megfontolásokat érvényesítve az itt közölt írások Hajas Tibor akcióit, Tandori ready-made-jeit, József Attila lírájának avantgárd jegyeit, az Új versek korszakküszöb-elkülönítését és Ady kortársi értését, továbbá – a koncepcióhoz esetlegesen kötődő – Vörösmarty kései verseinek a nyugatosok általi felfedezését elemzik.