Egybehangzó ítészi és rajongói vélemények szerint Pennywise, Stephen King Az című regényének antagonistája az író egyik legjelentősebb és legfélelmetesebb horrorteremtménye. A bohócmaskarát öltő, gyermekhússal táplálkozó fenevad a csaknem ezeroldalas lektűr mellett a nyolcvanas évek alkonyán egy kétrészes tévéadaptációban vette üldözőbe a fiktív maine-i kisváros, Derry ifjúságát.
Tommy Lee Wallace részben eredethű, ám – a televíziós esztétika korlátaiból fakadóan – tapintatosan szcenírozott feldolgozásának értékelése már ellentmondásosabb. Egyes körökben (ideértve jelen sorok szerzőjét is) kisebb kultstátuszt vívott ki magának; számos keményvonalas rajongó azonban elutasítóan viszonyul hozzá, hiszen sikamlósabb vagy ijesztőbb regénymotívumok egész sorát ollózta ki a történetből, ráadásul a pőre borzongatás helyett a főhősök pszichéjében és lelkében zajló drámát domborította ki.
Negyedszázad elteltével megérkezett a história szélesvásznú, nagyobb tőkéből készült és erősen korhatáros adaptációja. Az alaptörténet ellenben változatlan: hét kamaszodó középiskolás véd- és dacszövetséget köt a városuk gyermekpopulációját szinte észrevétlenül tizedelő, zenebohóc alakjában rémisztgető, titokzatos bestia (Bill Skarsgård) megfékezése érdekében. Pennywise gyomrának ugyanis felettébb kedvesek a helybéli iskola megfélemlített és kiszolgáltatott nebulói, s három évtizedenként felébred ősi álmából, hogy csillapítsa szörnyű étvágyát. Miközben gyámoltalan hőseink a betolakodóra vadásznak (és fordítva), a felnőtté válás összes keserűsége is a vállukra szakad – zsengekori szerelmekkel, szülői önkénnyel és felsőbb éves társaik szűnni nem akaró terrorjával kell szembenézniük.
 Jelenetek a filmből |
A nyitókép szakasztott ugyanaz, mellyel az 1990-es változat is megágyazott a bonyodalmaknak: egy kisfiú fürge papírcsónakot úsztat a kertvárosi utcán hömpölygő esővízen, mígnem játéka a kanálisba hull. Ekkor lép a történetbe Pennywise, aki tövestül kitépi a gyermek karját – ezen a ponton azonban rögtön szűz ösvényt tör Andrés Muschietti rendezése. Egyrészt a kamera – a régi verziótól eltérően – nem kíméli meg nézőjét a rémtett naturalisztikus látványától, másrészt a kis Georgie (Jackson Robert Scott) ezúttal a csatornába vész, halálának hírmondója sem marad; bátyja, Bill (Jaeden Lieberher) pedig kötelességének érzi, hogy felgombolyítsa a furcsa eltűnési ügyet.
Ezúttal tehát vékony krimiszál is szövődik a cselekménybe, de általánosságban is elmondható, hogy a legfrissebb Az – csakúgy, mint a hajdani tévéfilm – nem függ szorosan a regény köldökzsinórján. King művében és a korábbi adaptációban az emlékezés logikája szervezte a cselekményt, az időfelbontás kiválóan oldotta egymásba (ugyanakkor élesen ellentétezte) a gyermek- és felnőttkori eseményeket. Muschietti szüzséje azonban egyetlen idősíkra szorítkozik (mi több, a történetet is modernebb közegben álmodták újra: immáron nem 1958-ban, hanem harminc évvel később játszódik), és a szerkesztésmód helyett inkább a regény vulgáris nyelvezetéhez, éjsötét humorához, valamint tabutörő nyerseségéhez igyekszik hű maradni.
A rendező pedig – bár antréja a horrorzsánerbe (Mama) korántsem volt ígéretes – meghálálja, hogy ezúttal a mélyvízbe dobják. Ecsetkezelése gyökeresen eltér Wallace-étól: a sárfekete és a hamuszürke árnyalataival festi meg az elátkozott Derry-t, és számos olyan regénymomentumot (incesztust sejtető apa-lánya viszony, szülőgyilkosság, a Bowers-banda erőszakos gaztettei) megvalósít, amelyektől a tévés változat ódzkodott. (Jóllehet mindez az erotikaábrázolás terén nem feltétlenül igaz: az új feldolgozás is elhagyja ugyanis a regény azon jelenetét, melyben Beverly – a lazuló csapatkohéziót erősítendő – szexuális kapcsolatot létesít az összes fiúval.)
 A képek forrása: MAFAB |
Muschietti sodortatja a nézőt a cselekmény tajtékos árján, mint egy játékos papírhajót. Ragyogó érzékkel építi egymásba a külső (a bohóc iszonytató elmejátékai) és a belső (az idejekorán és kényszerű felnőtté érés) horror szörnyűségeit, és az ártatlanság elvesztése ezúttal sokkal súlyosabb, fájdalmasabb folyamat, mint a tévéadaptációban, míg a meghitt, drámai hangütésű jelenetek legalább annyira szívet emelőek. A direktor nem hagyja veszni az ifjú hősökben rejlő potenciált: valamennyien kapnak legalább egy – kizárólag rájuk szabott – jutalomjelenetet, és a csapatdinamika is olajozottan működik. A karaktereknek (hála a bő kétórás játékidőnek) ezúttal több idejük van arra, hogy valódi mélységgel telítődjenek, és szerencsére a gyerekszínészek is a helyzet magaslatán állnak. Skarsgård pedig ihletetten és magabiztosan alakítja a fantázia és valóság közti keskeny pallón közlekedő, áldozatai elméjét mételyező, atavisztikus gonoszt, bár elődje, Tim Curry parádés játékát nem übereli. Egyedül a szájmenéses Richie (a Stranger Thingsből ismerős Finn Wolfhard) lóg ki a sorból: a forgatókönyvírók mértéket nem ismerve halmozzák a karakter obszcén egysorosait, melyek a zárlathoz közeledvén egyre inkább fárasztóak, már-már irritálóak.
Hatástechnikai szempontból is tetszetős az eredmény: megnyugtatóan kevés a szívszélhűdést célzó, „gyorsfagyasztott” sokkeffekt. Ahelyett, hogy a pillanatnyi rémületet igyekeznének megragadni, az alkotók – a kortárs álomgyári horrorban egyeduralkodó gyakorlattól eltérve – engednek hosszabbra nyúlni egy-egy borzongató jelenetet, és kellemesen komótos módszerrel véreztetik ki a nézőt. A gépmozgások nemesen konzervatívak: a kamera ahelyett, hogy eszeveszetten imbolyogna, elegánsan siklik az események középpontjába, s olykor-olykor nem átall hosszú másodpercekig fürdeni Pennywise vérfagyasztó tekintetében, mielőtt bármilyen fizikai konfrontációra sor kerülne. E minuciózus jelenet- és feszültségépítés pedig kiváltképp imponáló. A feszültségadagolással kapcsolatban csupán egyetlen, ám annál súlyosabb probléma merül fel: a kísértetházban zajló összecsapás során – mely jelenet dramaturgiailag egyébként is előkészítetlen – Muschietti és csapata szinte az összes muníciójukat elpazarolják. Már ekkor teljes pompájukban ragyognak azok a vizuális- és hatáseszközök, melyek aztán a finálét is meghatározzák, így hát a bohóc végső, csatornabéli attrakciója már nem is annyira érdekes, és nem is annyira izgalmas.
Szerencsére azonban maga a film nagyon is az, és ha nem is játszik egy ligában a legjelentősebb King-adaptációkkal (Ragyogás, Tortúra, A remény rabjai, Halálsoron, Állj mellém!), akkor is az utóbbi esztendők egyik legnagyszerűbb horrordarabja. A publikum reményekkel eltelve várhatja a második fejezetet, melyben a hősök immár felnőttként ütköznek meg a rettegés mélyvilági fejedelmével.