De Attila már küldött egy szót, azt írta, nem is ebből az országból, és volt közöttünk vagy ezer szép, selymes, menekültek összetaposta kilométer, sok kanyargó, öngyilkos folyó, bérkápolna, köd, könny és orgazmus, szóval azt írta, hogy főmű. A főművén dolgozik. Ezen aztán, miután magamba facsartam az arpeggio kapszuláit, pontosan hármat, és elkészítettem a bazsalikomos, mozzarellás reggelit a másiknak, bedobozoltam a munkahelyi gyümölcsös koktélt, beszedtem a száraz ruhákat, és meg akartam locsolni a balkont, de aztán azt halasztottam, tűnődni kezdtem ezen a dolgon, hogy főmű. Béla tologatta lent a kukákat. Ilyen szépen, barátságosan indult a nyár végi nap.

Mi az, hogy főmű, mi fán terem, mi a lényege, hogyan forgatom meg egy kisbeszéd porcukrában ezt a nagy, gyönyörű, rémületes testet, hogy sütöm ki, ha kisütöm. Több kötet, kiskötet, mindegy. 1 vers, 1 kisreg. Főmű. Rohadt egy dolog sajnos. Persze, igazán könnyen kifixálható, megjelölhető olyan alkotás, ami esszencia, ahová minden út vezet, ami tépázott hajókat kormányoz a harmónia kikötőjébe, ami megkerülhetetlen, ami alatt az asztal beszak.., ami az olvasó, gondolkodó, érző emberek evangéliuma lesz. Főmű az, amitől megváltozik az életünk, oldalszél, szembeszél, egyebek?! Különben az emberiség többsége, de nem akarok az emberiséggel foglalkozni, csak megjegyzem, főmű nélkül él. Úgy főmű az élete, hogy még véletlenül sem az. Szánt, vet, arat. Gondos fűnyírás a határban, távcsővel figyeli az asszony, a múltkor is elkódorgott, rossz lucernásban csillogott a kasza hegye. De aztán hazaballag, lehajtott fejjel. Bizonyos íróknak, van két orosz, hirtelenjében rájuk gondolok, mindenik nagy regénye főmű. Hallom is a balalajkákat, szóló. Ez lett, így tudták, köszönték szépen. A családbarát, habot köpő szerencsejátékos, és a családilag prosztó megváltó, aki azért tudta, hogy a főhősnő elhízik végül, és a melle, jaj, Natasám. Főművek fölső fokon, úgy halunk beléjük, mint nagymama a szaliciles dunyhába, jövő tavasszal is ugyanúgy néz ki. Tessék mondani, néni, Shakespeare-nek hány főműve van? Takarodsz, kiscsibész! De például főmű-e az, ami csak név. Egy név, és semmi több. A szerző csillogó, messze hangzó neve. Van ilyen nekem, ne mondja senki, hogy nem lehetséges, hogy így nem lehet a főműség mibenlétét megragadni, mert igen is van olyan a működés, áradnak úgy a szavak, építkeznek úgy a mondatok, rakódnak úgy a passzusok, a fejezetek, hogy a folyamatosságban, és a rezignált, mégis intenzív jelenlét által töltik tele a szerző nevét, növesztik meg, gyakorlatilag égbolttá. Univerzummá. Tudnék mondani két szerzőt, két nagyon jelentékeny magyar szerzőt. Akik számtalan nagy verset tehetnek, kaktusz, filodendron, óriás pálma, az ablakba, de inkább a nevük a főmű mégis. Két t-betűs szerző, Tolnai-Tandori. Szerintem. Én időről időre, és különösebb oka nincsen, hogy miért pont esőben vagy derült égbolt idején, rendre visszatérek egy novellához – Sutting, Hajnóczy, Bodor, vagy bizonyos partra kivetett EP-passzusok. Kiszólnak nekem annyi sok könyvből, visszahívnak. Egy olyan vershez nyúlok időről időre, rettegni kezd úristen el ne múlj, PNL, mert ott abban a néhány sorban, abban elmúlást, megmaradást, félelmet, feloldozást találok, mindent. Egy olyan kicsikében, amire semmiképpen sem mondanám, hogy főmű, de mégis olyan, hogy mindennel partizó. Lepacsizik istennel, még az öklüket is összeütik, négermódra, testvér. Főmű megalkotását, készítését elhatározni bizonyosan nagy, megveszekedett bolondság. Hübrisz, kétségbeesés. Nem a mélységes kétségbeesés szüli azokat az óriás formákat? A főmű olyan lesz, mint egy folyó. Mint egy város, egy templom, ötszáz évig is épülhet. A főmű bizonyosan olyan magány, amiről azt gondolnám egyébként, utcán sétálva, a másik fehér hasát simogatva, a fűszálat tépkedve, hogy meg nem kísérteném, meg nem szólítanám, meg nem hívnám kedvem, szellemem, gondolataim képzeletem vendégségébe, de egyszerre, mint egy hívatlan poroszló, ott van. Megjön. Gyere, főmű, ülj csak oda a sarokba, kérsz egy kupa bort? Valami rágcsi? De itt már remeg a térd, koccan. Visszaoldalaz lassan az ember a konyhába, az ajtó mögé, ahol nem látja senki, zihál és tördeli a kezét, homlokán csillog az izzadság, te atyaég, főmű, megjött, leült, kért egy kicsi, szar bort, meg is issza, mert mindegy neki, nincs ízlése, méregeti a rossz férfiakat, a rossz nőket, mindegy neki, felcsinál bárkit, ő a főmű, biztos nagymama-mobilja van, fizetni tud-e, ha elmegy, phú.

Mit kezdek egy főművel, amikor képes vagyok belehalni akármilyen kicsi pillanatba, amikor kisfutamokban, egyrepülésekben vérzek össze földet és eget, amikor odateszem az ujjam a másodpercmutató elé, és azt suttogom, hogy egy, kettő, öt, bingó!, megtörtént minden. Zseni vagyok! Elmondom, mit gondoltam ki a főműről. A főmű biztosan olyan, mint a világ. Nem feltétlenül szeret téged. Nem feltétlenül kell szeretned. De biztos sok arpeggiót iszik, sokat dobozol, sok reggelit és estebédet csinál, és többször legyilkol, hogy feltámaszthasd magad. És ebben sem segít mindig.