A modernizmus sorskérdései Szabadi Judit 1969 és 2005 között megjelent tanulmányainak és monográfiarészleteinek válogatása. Az egy kötetbe került írások – még ha kiindulópontjuk olykor valamely speciálisabb jelenség vizsgálata is – átfogó képet adnak a modernizmus magyarországi és európai festészetéről. Az írások folyamatos diskurzust folytatnak a könyvet és A magyar századelő illetve Az európai modernizmus című részeket bevezető tanulmányokkal, melyek a modernizmus vívmányait elsősorban a mimetikus ábrázolás felszámolásában és a művészet teremtésként való megélésében látják. A magyar szecesszió eszmetörténeti vázlata című tanulmány ezen túlmenően feltárja a szecesszió értelmezési nehézségeinek történetét, hogy a konkrét művészekről szóló írásokban folytatódhasson a félreértések tisztázásának és a rögzült befogadói reflexeknek a felülvizsgálata.

Az Ady Endre szerelmi líráját és a szecesszió képzőművészetét összehasonlító cikk a költőt a századfordulós válságtudat nemzetközi áramlatához kapcsolja. Szabadi Gulácsyt – látomásos festészetét, a vásznain és szépirodalmi írásaiban megjelenő, előzmények nélkül teremtett, autentikus képzeletbeli világot és a szerepjátszáson keresztül történő önértelmezést – a modernitás kiteljesítőjeként látja. Ferenczy Károly művészetét vizsgáló tanulmányában a festményeken átsejlő, titokzatos átesztétizáltság és átszellemültség megfejtésére tett kísérlettel tesz lépéseket a klasszikussá vált festőről kialakult merev kép de- és rekonstruálása felé. Szabadi szerint Rippl-Rónai világképe és művészetszemlélete ugyan a 19. században gyökerezik, de festményeinek alaposabb szemlélésekor a képek kompozícióján keresztül felsejlő titkok a festőt a 20. századdal is összekapcsolják.

Manet: Folies-Bergère bárja

Az európai képzőművészetről szóló tanulmányok nagyobb korszakot ölelnek fel. Manet Folies-Bergère bárja című festményének elemzésével a szerző a modernizmus egy másik eredményét, a forma emancipációját vizsgálja. Női aktokkal foglalkozó sorozatában Degas monotípiáit, Gauguin és Munch képeit elemezve a szerző az akt szerepében és a nemiség problematikájában végbemenő átértelmezés folyamatát tanulmányozza. Witold Wojtkiewicz-ről szóló cikke a Magyarországon kevésbé ismert festő műveit mutatja be, melyek alapélménye a kiszolgáltatott, lecsupaszított ember. Végül a szerző a modernizmust meghaladó képzőművészeket mutat be: a Stuck-villában összehozott Luigi Ontani, Francesco Clemente, Jean-Michel Basquiat és Andy Warhol művei a szerepjátszást és az egymással dialogizáló festményeket a művészet kiindulópontjának tekintik, Francis Bacon pedig az eleven húsig lecsupaszítva, potenciális hullaként látja az embert.

Szabadi Judit számára valóban sorskérdést jelentenek a modernizmus és határmezsgyéinek alkotásai, hiszen olyan cezúraként értelmezi a 19. és a 20. század fordulóját, mely a mai ember, tehát a szerző helyzetét és szemléletét is alapvetően meghatározza. Talán innen eredeztethető a tanulmányokat körüllengő, az alkotásokat személyesen megélő, a száraz tudományosságon átlépő és magával ragadó hang, amely valójában kettős természetű: egyrészt egyértelmű értékítéletet fogalmaz meg a modernitás jegyeit felmutató alkotások javára, másrészt van benne valami nosztalgia a világ teljes széttöredezettsége előtti állapot iránt.

Ez utóbbi a kötetszerkesztés módszerében is tetten érhető; a tematika töredezettsége ellenére is igyekszik átfogó képet nyújtani a modernizmushoz köthető művészekről – mind a földrajz, mind az időrendiség tekintetében. A szerző szinte a szélsőséges rajongás hangján ír legkedvesebb alkotóiról, Gulácsyról: „Ha van alanyi költő, Gulácsyt alanyi festőnek mondhatjuk…”, és Manet-ról: „…a nagy élmény, a megrendülés, a csoda a Manet-kiállítás volt. (…) megkísértett a gondolat: Manet után kár volt bárkinek is ecsetet vennie a kezébe!”. A szerző csodálatának hangja azonban feltehetően nem kizárólag a mimetikus ábrázolásmódtól való elszakadáson, a 21. század emberének szemléletmódjához való közeledésen alapul, hanem egyben a műalkotások azon igényén, mely a teljesség létrehozására, újrateremtésére kötelezte el magát: „[Manet festészete] a világot még épnek és egésznek mutatja. (…) Isten lenyomata még ott van mindenen, valahogy olyan átmeneti és egyben különleges, már-már a kegyelemmel fölérő formában, mintha a Szellem egy rövid, de örömteljes pillanatig tiszta humánummá szekularizálódott volna.”