Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SCHMITT PÁL A DISZKÓBAN

Pappa Pia
2017. aug. 16.
Nincs is ennél egyszerűbb recept: végy néhány örökzöld slágert, írj köréjük laza történetet, és a nosztalgia hátán juttasd el a nézőt a színtiszta boldogságig. Ha jól csinálod, úgysem fog emlékezni másra, csak arra, hogy milyen jót énekelt magában. Egy hosszú videoklipre film ürügyén. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Persze van ennek a műfajnak szerethető darabja is. Hiszen a 2001-es, Baz Luhrmann rendezte Moulin Rouge kiválóan ötvözte az áthangszerelt zenék, a giccshatárig elmerészkedő, pompás látvány és a fordulatos történet erényeit, és olyan egységet hozott létre, amelyet azóta is nehéz megközelíteni.

Talán a pár évvel korábbi Csinibabát említhetném még, amely kiválóan karikírozta és elevenítette fel a hatvanas évek elejének Magyarországát, a fülledt és kimittudos diktatúrát, az „élet él és élni akar” megannyi kompromisszumát. Tímár Péter sajátos formanyelvére (a szaggatott mozgás, a vágások, lassítások és gyorsítások) pedig kiválóan rímelt a felturbózott, korabeli zene: számos régi dalt poroltak le, és tették megint a slágerrádiók kedvelt darabjaivá és a házibulik alapvetésévé. Ekkor váltak országosan népszerűvé Lovasiék, mert olyan meggyőzően nyomták el a filmben a Kicsit szomorkás a hangulatom kezdetű dalt (rengeteg poénnal és iróniával). Talán azért is voltak ezek a filmek kiemelkedőek, mert nem csupán megénekeltetni akarták a közönséget, mint egy rossz metálénekes, nem bíztak mindent a nosztalgia felhajtó erejére: a zene csupán egyik pillére volt az alaposan átgondolt szerkezetnek.

A lustább vagy tehetségtelenebb alkotók, vagy akik meg akarták spórolni a munka érdemi részét, inkább mindent a zenére bíztak. A zenefolyam között kellett néhol ürügyet találni a beszédre, a prózai jelenetekre. A Mamma Mia! története elférne egy BKV-jegyen, de legalább kuncoghattunk Pierce Brosnan és Colin Firth „énekhangján”, és megint csak hüledezhettünk Meryl Streepen, aki úgy lenyomta a The Winner Takes It All-t, hogy az még a svéd kvartettnek is a becsületére vált volna. Az ABBA-slágerek, a jó koreográfia, a görög napsütés pedig kitöltötte a történet réseit. A Mindörökké rock azt is megmutatta, hogy mi van, ha már a jó zene sem elég: a nyolcvanas évek nagy metáldalai köré írt butácska történetet már Tom Cruise némiképp önironikus alakítása, Alec Baldwin humoros sehangja és a többi sztár sem tudta megmenteni. Egy régi rockklub megmentése körüli álbonyodalmak lehúzták és kiszívták a veretes rockdarabok minden erejét.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

De ha a rockkocsmát átírjuk egy csónakházból kialakított romkocsmává, Los Angelest Budapestre, akkor talán még egy bőrt le lehet húzni a dologról, a filmipar amúgy is az újrahasznosítás terepe. De ennyire talán mégsem. A Mamma Mia!-ra utalva (már akkor gyanakodhattunk volna, amikor a Pappa Pia roppant erőltetett és semmit nem jelentő címével kirukkoltak), a „történetet” mindenhonnan összeollózva, Szabó Kimmel Tamást és karakterét a Made in Hungariából átemelve Csupó Gábor filmje – némi jóindulattal – csupa-csupa idézet lett. Józanabbul: inkább schmittelés diszkóritmusban. Bár még ez sem lenne baj, ha működne.

De nem akar. Még klipként sem. (Talán ha majd a rádióból hallgatjuk a dalokat.) Talán az történhetett, hogy az amúgy rutinos Divinyi Réka forgatókönyvéből kihúztak minden ötletet, vagy egyetlen délután alatt hozta össze, és előre kikötötték, hogy semmi nem engedelmeskedhet az elemi logika törvényeinek. Márpedig egy vázlat szüzséjéből nehéz filmet összehozni, még akkor is, ha minden, de tényleg minden a zene ürügyén történik. Már a nyitó jelenet is joggal szállhatna versenybe a minden idők legkínosabb kezdése címért: a Benny Hill-féle humor farvizén megszülető jelenet talán csak azért kerülhetett a filmbe, hogy Vajnáné Palácsik Tímea megmutathassa ország-világ előtt, hogy milyen jól üli meg a jet-skit a Duna közepén.  

A Pappa pia így lett az értetlenségek foglalata. (Vajon egy menő ügyvéd irodájában miért használnak múzeumba való írógépet a tömegjelenet érdekében megsokszorozott titkárnők? Vajon attól válik bonyolultabbá egy kétdimenziós, übermacsó vállalkozó, hogy női cipőt hord? Vajon tényleg olyan nagy biznisz a romkocsma, hogy nulla pénzből el lehet indítani, aztán meg pár nap alatt milliókat fial, pedig csak néhányan látogatják?) Ami így vagy úgy, de logikus maradt a filmben, az igen távol került az életszerűségtől. Ami meg életszerűnek tűnt, az meg ellentmondott az ép észnek. És közben nem győztünk hüledezni. Azon, hogy senki sem látta, hogy Nagy Feró minden érdeme ellenére sem színész, így egyetlen mondatot sem képes hitelesen elmondani. Azon, hogy Reviczky Gábornak nem írtak szerepet, hacsak azt nem, hogy vécés bácsiként minduntalan el akarja énekelni A nézését meg a járását című blöfföt, egyébként meg végigdörmögi a filmet. Hogy minden átmenet olyan gyors, mintha zenés képregényt néznénk: Tomi még dühöngve szidja le a társaságot, de a következő mondata már arról tudósít, hogy van egy ötlete. De ugyanilyen instant módon történik minden a szerelemtől a csúcsjelenetnek szánt árverésig. És az sem túl jó, hogy a poénok zöme úgy fest, mintha már a Szeszélyes évszakokba sem fért volna bele.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Azt sem könnyű megérteni, hogy bár Tomi egy húzással megoldhatná a nagyapja anyagi helyzetét (eladhatná a motorját), előbb egy romkocsma rizikós megnyitásába fog, aztán segítséget kér az apjától, bár nem akar, majd a csónakházat kinéző ellenféltől, majd mindenkitől, aki arra jár, s végül akkor adja el a motorbiciklit, amikor már semmire sem tudja használni a pénzt. (Tényleg elhitte, hogy a kőgazdag Wizy nem nyomná le erőből a liciten? A minden hájjal megkent Wizy meg tényleg ennyire ostoba, hogy egy infantilis trükkel át lehet verni? Vagy csak nem volt idő jobbat írni?)

A Pappa Pia tényleg csak akkor működik, ha belefeledkezünk a jó zenék alatti bolondozásokba (néha kimondottan ügyesen vágták össze a dalrészleteket) és koreográfiába, ha sutba dobjuk mindazt, amit a jó és a rossz filmekről gondolunk, ha nem filmként nézzük Csupó moziját. Ha megint megállapítjuk magunkban, hogy Szabó Kimmel Tamás bármikor elvinne egy filmet a hátán (csakhogy a Made in Hungaria esetében volt épkézláb forgatókönyv), Ostorházi Bernadett prózai hangja pedig annyira eltér az énekhangjától, hogy még most is nehezen hisszük el, hogy ő volt az, aki ilyen jól elevenített fel a már veszni látszó slágereket. 

Régen láttunk ennyire hiteltelen, történet és jellemek szempontjából kidolgozatlan, bosszantó apróságoktól hemzsegő filmet, de nem tagadjuk, egy-két helyen magunk is dalra fakadtunk titokban. Bár ehhez elég lett volna egy CD is.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek