Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VADIJÓ VADNYUGAT

Cirque Éloize: Saloon / Budapesti Nyári Fesztivál 2017
2017. aug. 11.
Lasszóval ejtette rabul nézőit a Cirque Éloize. A Kanadából érkezett szellemes, flott, profi showműsor megtalálta a helyét a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

És ez nem kis dolog: aki nem bír nyugton ülni otthon, és a nyári hakniidőszakban is úgy érzi, hogy színházba kell járnia, gyakran elképesztő kompromisszumokkal szembesül, csupa olyan megengedhetetlen körülmény színpadon és nézőtéren, ami adott esetben képes tönkretenni egy előadást. Ahhoz, hogy az ember igazán jól érezze magát a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közel háromezer fős nézőterén, a szó minden értelmében méretarányos produkciókra van szükség. A jónevű kanadai cirkuszcsapat pedig most azt is bebizonyította, hogy még egy eredetileg érezhetően intimebb körülmények közé tervezett előadás is megáll itt a lábán, ha az alapok betonszilárdságúak. (Hogy nem feltétlenül ez az ideális mérete a show-nak, abból a néhány próbálkozásból is sejthető, amikor nézőket is igyekeztek bevonni a művészek, a léptékekből adódóan meglehetősen szerény hatásfokkal.) 

Gyanús előjelek persze itt is voltak: a Magyarországon másodszor fellépő Cirque Éloize a Müpában 2013 januárjában a Cirkopolisszal mutatkozott be – egyben útjára indítva az intézmény mára megizmosodott újcirkusz-szériáját –, és akkor úgy éreztem, sok mindent a vetített látvány és a mindig hatásos mapping old meg, nem pedig az artisták a színpadon. Bevallom, a tavaly ősszel bemutatott Saloon témája – zenés vadnyugati revü némi történetmeséléssel fűszerezve – sem csigázott fel különösebben, és amikor elképzeltem, hogy mindehhez másfél órán keresztül countryzenét kell hallgatnom, kis híján kétségbeestem. Bárcsak mindig ekkorát tévednék!

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Emmanuel Guillaume rendező, Annie St-Pierre koreográfus és alkotó társaik ugyanis hibátlan arány- és ritmusérzékkel dolgoztak, elég ügyesen elkerülve a témából adódó összes csapdát. A valószínűleg legtöbbünk fejében a Vadnyugathoz és Amerika pisztolypárbajos-aranylázas hőskorához kötődő összes, régi-új mozikból ismerős sztereotípiát hiánytalanul lajstromozza az előadás. Ez még nem lenne nagy kunszt, hiszen a kikapós feleség, a jóképű, titokzatos idegen, a féltékeny férj, meg a söntés tövében mélyen a szemükbe húzott kalap mögül a világot gyanakodva vizslató, tesztoszterontól duzzadó cowboyok világa nagyon is kiszámítható szabályrendszer szerint működik. A Saloon azonban úgy épít erre a kollektív tudásra, hogy annak elemeit újracsoportosítja, a vadnyugati vadromantikát nem célként, hanem eszközként használja. 

Bevallom, kissé mindig fázom a valamifajta narratíva szerint szerveződő újcirkuszi produkcióktól. A lényeg a cirkuszban mégis csak a trükk marad, az a bizonyos lélegzetelállító és/vagy elgondolkodtató numéro, amit legtöbbször csak halványít az erőszakkal köré eszkábált sztorilájn. A Saloon mesél is történetet meg nem is, méghozzá igen élvezetesen: a jelenetek helyszínéül szolgáló prériközepi ivóban három fős countryzenekar élőzenei kíséretével mutatkoznak be a szereplők. Akiknek – meglepő módon – egytől egyig van, illetve ahogy haladunk előre, lesz arca, személyisége, jelenléte: mind a nyolc artista megkapja a rendezőtől azt az öt percet, amikor minden tekintet rá irányul. Ráadásul trükkösen csinálják mindezt, hiszen akiről első blikkre azt gondolnánk, hogy csupán közepesen ügyes epizódszereplő, végül kiderül, hogy igazi bravúrra képes, ha egy gurtni a keze ügyébe akad.

Az előadás dramaturgiája is több mint meggyőző. Az, hogy a szórakoztató üzletág iparosai tudják, hol van csúcspont, hol kell visszavenni kicsit, vagy hogyan kell felrázni a kissé elandalodott közönséget, nos, mindez ebben a műfajban alapkövetelmény. De ritkán futok bele olyan újcirkusz előadásba, amiben ennyire figyelnek a pörgős-tüzes és a lágyabb, szinte melankolikus epizódok egyensúlyára, ahol a csoport ilyen jól támogatja az egy-egy jelenet erejéig kiemelt szereplőt vagy szereplőket, és fordítva. Ebben jut szerep Éloi Painchaud zenei vezetőnek, aki megnyugtatóan tágan értelmezi a countryzene fogalmát: a műfaj klasszikusai (Ring of Fire, Cotton-Eyed Joe) mellé még Ponyvaregény-hommage-t is beszúr, hamisítatlan partihangulatot teremtve.

Ahhoz, hogy a cirkuszi számok sorozata színházi produkcióként is érvényes tudjon lenni, szükség volt a díszletet és kellékeket jegyző Francis Farley ötletes, absztrakt terére is. Rendezői balon girbegurba lépcső vezet a fából ácsolt kétszintes állványzatra, ami egy-két kiegészítővel, vörös bársonyfüggönnyel vagy néhány felirattal (meg Francis Hamel plasztikus fényeivel) máris hangulatos kocsma lesz, ezek nélkül bányamély vagy éppen elhagyott építési terület. Praktikus és okos a látványvilág, amiben el lehet rejteni majdnem észrevétlenül egy kínai rudat, az előtte lévő nagy üres placcon meg elfér minden egyéb matracoktól ugródeszkán át a viharvert pianínóig. Amiből két, méretes, kerekeken gördülő ládával kiegészülve máris fújtató gőzmozdony lesz, amin vicces üldözési jelenet bonyolítható le. Az epizódok hol animációszerűen darabjaikra hullnak, máskor lelassítják és visszatekerik őket, de itt sem esnek túlzásba: ez az előadás pontosan az, aminek látszik, és mindenből annyi van benne, amennyi kell a hatáshoz. 

Fotók: Éder Vera. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál
Fotók: Éder Vera. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál

Amitől persze igazán működik a dolog, az a fiatal és rokonszenves, technikailag is igen magas színvonalon teljesítő előadócsapat. Az idegen (Félix Pouliot) hosszú antréja a kínai rúdon erős felütés, a kricsmi tulaja (Jules Trupin) kezében a sörösüvegek is buzogánnyá változnak, az összes férfi szívét megdobogtató művésznő (Justine Méthé Crozat) földön, levegőben meg a kettő között is uralja a terepet, s ha a szerelmes (Alastair Davies) a közelében van, már a nehézkedési erő sem hat rá. A seriff (Jérémy Saint-Jean Picard) egy keménykalappal is meg tudja lepni a nézőt, a kölyöknek (Shena Tschofen) a hegedű meg a cyr-kerék is kézre áll, a cowboy (Johan Prytz) meg a gurtni westernhőse. Ami meg a monumentális zárlatot illeti, a tulaj, a szerelmes és a játékos (Jérome Hugo) olyan elképesztő ugródeszkaszámot ad elő, hogy azt a világ bármely pontján megirigyelnék. A felforrósodott hangulatot lírai zárlattal, közös énekkel csengetik le az alkotók, mi meg azzal a tanulsággal távozhatunk, hogy van új a vadnyugati nap alatt. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek