Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAGAS, MÉLY

Konrád György: Inga
2008. júl. 31.
Pilinszky János Szálkák című verseskötete szálkaverseket tartalmazott. Szálkákat. A rövid, töredezett, sebző, rímtelenségre hegyezett vers egyedi műfaji nevet kapott. Az Inga könyvcím tartalmilag, formailag szintén egyszerien írja le önmagát. A szöveget, mint tiszta lengést. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

konradgyorgyingaMár a szerző és kiadója sem tudott megegyezni a mű karakteréről. Naplónak mondta Konrád György, a regényszerűséget hangsúlyozta a Konrád-oeuvre műhelye. Pályi András elismerő kritikája hét-nyolc műfaji behatárolást kockáztatott meg, s valamennyit vissza is vonta. A regény(esség)re való utalás egyik közelítésben sem szerepelt. A regényműfaj szétoldódása természetesen nem új s mára már megszokott jelenség. A mesterségbeli kérdésekkel tökéletesen tisztában levő Konrád György ebben az általános szétoldódásban (melynek egyik specifikus példája az ő nagy ívű epikai munkássága) olyannyira reflektál a problémára, hogy följegyzései egyrészt főleg az író emberre (önmaga időben szétáradt, lemaradozott és megelőlegezett énjeire s az egók mai eredőjére) vonatkoznak, másrészt (ahogy egy helyütt fogalmaz) az áru, az alkotás mibenlétére, jellegére koncentrálnak. Mindösszesen: a megírásra. „Régi mesterek szerint a regénybe minden belefér – olvassuk –. Egyetértettem ezzel a nézettel, és fogadtam a még csukott szemű, de már derengő agyú nekilendüléseket”: az esszéizált vagy aforizmákba sűrített, lóugrásosan végigvitt vagy szkeptikusan méltányolt regényelvekből legalább tucatnyi felmerül, többször is.

Sokszoros kettősség(ek) jellemzi(k) e munkát. A finom, kitüntetett –ng– hangkapcsolatban találkozó magas és mély hangrendű szótag, a sokjelentésű (rövid, de markáns) Inga szó tökéletesen fedi a szöveget. A kifejezés büszke magára. A „Van-e a valóság és a fikció között valami más?” kérdésére önmagával válaszol: „Talán az inga, az ide-oda, az összenevetés”. Felveszi a prózaibb ingázás jelentést (heti utazgatás Budapest és egy – rendszeres elfoglaltságot kirovó – másik nagyváros között), de az árnyékával vagy rejtve is lüktet (például a férj/feleség, apa/gyermek, barát/barát kapcsolatok játékosabb-líraibb, esetleg krónikázóan tárgyszerűbb lapjain).

A foszladozott, ismétlő-variáló-visszakanyarodó narratívát nézve az inga felfüggesztési pontja 1989, a rendszer-átfordulás táján helyezkedik el. A textuslengés külső határpontjai: a születés emlékideje, a berettyóújfalui polgári otthon, illetve a szemlélődő érdeklődéssel várt jövőre rákérdező érett emberi kor, a jelen. (Konrád idén tavasszal töltötte be a hetvenötöt.) Az amplitúdó máskor csak 1956 és a kilencvenes évek közepe-vége között engedi a legnagyobb kitérést. Felkeresheti az írás ingája a holokausztot, a személyes (meg)menekülés hónapjait – hogy aztán a visszahúzódó külföldi tanári munka egyik szemeszterét érintse a közelmúltban.

E regényes, reflexív, meditáló („Mindenre rákérdezek, mintha most látnám először…”) önéletrajzi halmaznak nem a cselekményesség, s különösen nem a linearitás a sajátja. Mint minden Konrád-könyvben, itt is leginkább a ráció dallamában gyönyörködhetünk. A precíz és rugalmas szókészlet segítségével létrehozott, elegánsan kígyózó mondatokban, a nyitott, szellős építkezés grammatikai térélményeiben és asszociatív időutazásaiban, a tónusváltásokat indukáló mély humor magamutogatás nélküli eredetiségében. A szekvenciák és szentenciák nem mindig egyforma súlyúak, ám a legszebbek rendre visszahívják az olvasói pillantást. Így „a választott család”, „az emberiségnyi család misztikus sejtelme”; a(z 1956-ról) nyilatkozó tekintélyes személyiség felelőssége („Délutánjaim be voltak lőve, jöttek az olaszok, a németek, a hollandok…”: az évfordulós interjúdömping érzékeltetéséhez Konrád a belőve szót választja, s ezzel máris megteszi a visszafelé-utat az évtizedek mélyére); s az Ingában mégiscsak centrális írói alakmás szakmai-történelmi összegzése: „Már régen nem tartok a lehallgatóktól. Amióta tökéletesen átvilágíthatónak tekinthetem magamat, azóta a mindennapos önfeljelentés műfajában dolgozom. Beleduruzsolok a jobb belső zsebembe, vagy rásuttogok az órámra, korszerű jel-adó-vevő felszerelések birtokában vagyok”.

Az ünnepi könyvhéten, élőszóban, könyves szakemberek nyilvánossága előtt a kötettel kapcsolatos kételyeim megfogalmazása után soroltam csupán az erényeit. Ama futó megnyilatkozásnál remélhetőleg átgondoltabb eljárás most a java után venni a gyengéjét. Nem mintha az Inga fogyatékosságai eltörpülnének a kvalitásai mellett. „A regénybe minden belefér” tézise még akkor is veszélyes, ha ebben az esetben nem tiszta regénymodellről van szó, s ha persze nem is „minden” kerül a szövegbe. A cím (azaz gyakorlatként értelmezhető metaforája, metaforái) mégis sok esetlegességet látszanak magyarázni, menteni a műben. A közhely (egy alkalommal: a „kipróbált, többségi átlag”, „amihez képest oktalanság eredetieskedni”) meg-megkísérti a címermondatok egyikét-másikát. Nem tűnik szervesen beékeltnek a (talán csak a névanagramma és a városidea kedvéért újból előhozott) Kandor-epizód, privát mellékszál a polgármesteri hivatalban végzett zsűrizés, de még az írótárs köztársasági elnöknél tett egykori látogatás leírása is. A fragmentumok sokszor tökéletesen simulnak vagy vágnak egymásra, de előfordul, hogy nem keltik a szilárd (noha mozgó) rendezettség képzetét.

Nem lehetetlen, hogy a bíráló saját reményeit vetíti az Ingára, mely leginkább Konrád önéletrajzi művei sorába illeszkedik. E remény, sőt meggyőződés pedig az, hogy Konrád György a valamelyest fikciósabb és kötöttebb – bár az inga-szellemiséget megőrző – epika keretei közt találhat rá arra az írói világra, melynek nem mintája, csak kezdete a feledhetetlen A látogató. Akár rávetítés, akár nem, a recenzens az Inga nyomában sejteni véli egy ilyes alkotás előkészületének jeleit.

Vö. Pályi András: Vendégmunkás és vándorelnök

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek