Azért az tényleg tanulságos, hogy 1962-es első képregényes felbukkanása óta most először sikerült Hollywoodnak olyan Pókember-filmet készítenie, amely nem csak elfogadható, de bizony majdhogynem tökéletes élményt kínál azoknak, akik odavannak a fiatal hálókilövőért.
És hát elég sok rajongóról tudunk, hisz hiába tartja magát a vicc, hogy „Ki a kedvenc szuperhősöd és miért Batman?”, Pókember népszerűsége megkérdőjelezhetetlen: álljunk meg egy véletlenszerűen kiválasztott háztömb előtt, szinte biztosak lehetünk benne, hogy a falak mögött szinte minden második kisfiúszobában Pókemberes táskát, ágyneműt, pizsamát találunk, meg ki tudja, még mit és mennyit belőle a sarokban is.
Sami Raimi olyan 15 évvel ezelőtt kezdte gyártani saját filmjeit (címszerepben az igencsak megosztó Tobey Maguire), ezek közül a második a közmegegyezés szerint is elég jól sikerült. A harmadikat hagyjuk. Majd 2012-től Marc Webb futott neki egy új Sony-Pókemberrel (Andrew Garfielddal még nem lett volna nagy baj), de csak két részig tartott az új lendület – bár lendületről a második mozi esetében aligha beszélhetünk, sokkal inkább tanácstalanságról és összevisszaságról. Aztán „már” itt is vagyunk 2017-ben, amikor az idén 21 – a forgatás környékén olyan 19 – esztendős, gimisnek se ciki Tom Holland húzza magára a szupercuccot, hogy minden idők legaranyosabb, legszerethetőbb Pókembereként megküzdjön azzal a bizonyos nagy felelősséggel, amely eddig legjobb esetben is csak tolerálható nyavalygásnak tűnt a vásznon.
 Jelenetek a filmből |
Ha azt mondom, hogy Holland cuki, izé vagyok vele, mert Holland nem cuki, hanem a zsáner lehetőségeihez képest igencsak hiteles kamasz, akinek a szuperhősködés tök király dolog (naná), és legalább annyira nem akarja elhinni, hogy maga Vasember oszt neki tanácsokat, mint ahogy egy mezei néző is kiakadna, ha megállna mellette egy limuzin, s kiszállna belőle Robert Downey Jr., hogy meghívja egy kis világmegmentésre. Holland tehát azt tudja, amit Peter Parkernak régen tudnia kellett volna a moziban: egy popkulturális akciófigura igyekvő másolata helyett tényleg ő Pókember!
A Marvel egyébként pont ugyanazt csinálja a Sony engedélyével (khm, együttműködésével), amit azokkal a karakterekkel, akiknek a jogai náluk vannak: szépen beilleszti abba az univerzumba, amit jó ideje építgetnek a multiplexek népének, de tényleg nem tévedünk nagyot, ha azt tippeljük, hogy mindent arra tettek fel, hogy Parker öcsi végre valóban hétköznapi legyen (már amikor nem videójáték-esztétikával szaltózik és akciózik fent és lent és mindenhol), beszólásai kínos jópofáskodások helyett egy igazibb tini esetlenül is kellemes rácsodálkozásaiként működjenek arra nézve, hogy mennyire menő már szuperhősnek lenni. S ha mindez sikerül, az már minimum fél siker.
 A képek forrása: MAFAB |
A másik fele pedig vegytiszta rutin, szerelemmel, haverral, mindennel együtt, a csábos May néni (Marisa Tomei) mellett még azzal a fontos ajándékkal, hogy Michael Keaton koncentráltan megformált főgonosza is felüdülés a sok világuralomra törő képregényfilmes ellenfél után: egyszerű melós ő, akinek elege lett abból, hogy kihúzzák alóla a megélhetését. A Birdman, illetve, bocsánat, a Keselyű nem akar mást, csak, hogy meg tudjon élni, ráadásul a Pókember: Hazatérés alkotói egy tényleg meglepő fordulatnak köszönhetően még inkább földközelbe húzzák őt, s onnantól már nem csak érdekes, de igazán drámai is a sorsa. Eközben pedig igazán és tényleg kedves, izgalmas és szellemes a film, figyelemre érdemes mellékalakokkal, néhol még a nyolcvanas évek legjobb high school-filmjeit – az egyiket például egészen konkrétan is – megidéző tisztelgésre is futotta.