A most zajló 52. Karlovy Vary-i filmfesztivál dokumentumfilmes versenyprogramjában szereplő Another News Story Röszkén indul 2015 őszén, és nagyjából az első snitt alatt kezd el rajta sírni az ember, amit úgy háromnegyed órán át nem is nagyon lehet abbahagyni.
 Jelenetek a filmből |
Ismerjük ezeket a felvételeket a szerb-magyar határon átjutni próbáló menekültekről a hírekből, tudjuk, hogy káosz volt és embertelen körülmények, és tudjuk, hogy az az igazán borzasztó, ami ezután jött, ami azóta is van. Ismerjük a leszboszi helyzetet is, és láttuk számtalanszor a megrázó fotót a parton fekvő, megfulladt kisfiúról. De az angol rendező, Orban Wallace kamerája most újra felidézi és még közelebb hozza mindezt.
A film stábja Röszkén, Leszboszon és a Németország felé vezető út további állomásain mozog és lélegzik együtt a menekültekkel, de nemcsak velük, hanem a helyszínről tudósító riporterekkel is. Mert az Another News Story kétrétegű dokumentáció: filmezi a filmezőket, és azt, amit ők filmeznek. Ez, ahogyan az egész film, lényegében véletlenszerűen alakult ki: Révész Bálint a film vetítése után elmesélte nekem, hogy 2015 augusztusában hirtelen ötlettől vezéreltetve Calais-ba utaztak, de hamar rájöttek, hogy az igazi sztori nem ott van, hanem Röszkén, odamentek, és nulla pénzből elkezdték forgatni a filmet.
 |
„Érezned kell a sztori szagát” – mondja az egyik veterán riporter, és Wallace-ék érzik, ott vannak az események sűrűjében, forgatnak, és felteszik a kérdéseket, amik éppen az eszükbe jutnak. Ez az ad hoc jelleg nagyon jót tett a filmnek, olyan természetességet, jó értelemben vett nyerseséget és végső soron erőt ad neki, amit nem lehetett volna semekkora büdzsével és előre kidolgozott koncepcióval helyettesíteni. Révész anekdotája szerint annyira jól elvegyültek a közegben, hogy a minibuszuk mellett a szabad ég alatt alvó stábtagokat Leszboszon egy japán tévéstáb menekülteknek nézte.
A különböző országokból érkező, rutinos (hadi)tudósítókat Wallace-ék főleg arról faggatják, hogy személyesen mennyire érinti meg őket az a rengeteg emberi szenvedés, amit dokumentálnak. „A filmesek játékszerei vagyunk” – mondja az egyik menekült, de ha nem mondaná ezt ki, akkor is nyilvánvalók lennének az újságírói munkával kapcsolatos morális kérdések, amiket az Another News Story felvet. A kiválasztott idézetek sokszor azt sugallják, hogy a dokumentumfilmesek ítélkeznek a riporterek fölött, ugyanakkor a képek mást mondanak, javarészt keményen dolgozó tévéseket látunk, és természetesen végig ott a duplafenekűség, hogy a mi filmeseink ugyanazt csinálják, amit ők. Révész ezt meg is erősítette: elmondta, hogy pont azokat a kérdéseket tették fel a riportereknek, amik bennük is felmerültek, amikor megélték annak az ellentmondásosságát, hogy a forgatási nap végén azon morfondíroznak, milyen pizzát egyenek.
 |
Épp csak néhány tévébejátszásnyira távolodunk el a déli határunk közelében utat kereső menekültektől, javarészt testközelből éljük meg a szégyent és a frusztrációt, hogy társadalmi szinten cserbenhagytuk ezeket az embereket. „Amikor Magyarországra érünk, nem tudom, mi lesz” – mondja az egyikük, és ezen már csak keserűen felnevetünk. Felbukkan László Petra a vásznon, és akkor tényleg legszívesebben a moziszék alá süllyednénk, vagy talán inkább üvöltenénk elkeseredettségünkben. Mindez így sokkal húsba vágóbb és hatásosabb, mintha elemzők okoskodását hallgatnánk a médiareprezentációról.
A bataclani terrortámadásról tudósító riporterek reakcióit is beemelik még a filmesek, ami dramaturgiailag jó lezárás lenne – különösen, hogy itt viszontlátjuk azt a belga tévést, aki Röszkén is a legérdekesebb figura volt –, de ez a szakasz már kicsit kapkodónak, összecsapottnak hat. Ugyanakkor ez nem vesz el a film erejéből, és még sokáig velünk marad az egyik újságíró mondata: „Mi emberi történeteket eszünk”.