De nincs ebben semmiféle értékítélet, talán épp ellenkezőleg: én vagyok az utolsó generáció egyik tagja, aki látott még egyáltalán B-oldalt, és végig is hallgatta, a Fishing on Orfű headlinerei pedig nemcsak erősen meghatározták az elmúlt harminc év magyar könnyűzenei palettáját, hanem ezek maradtak azok a zenekarok, amelyekkel a mai napig nem szűnt meg a kapcsolata az x és az y generációnak.

 

Erre, mármint, hogy visszafordíthatatlanul telik az idő, a fesztivál szervezői is reflektáltak, külön helyszín várta idén a szüleiket elkísérő gyerekeket színházzal, túrákkal, zenével és más gyerekprogramokkal. Ráadásul ezen a helyszínen egész napos professzionális gyermekmegőrzés működött, amely megoldás nemcsak gyerekbaráttá, hanem egyszersmind szülőbaráttá tette a fesztivált.

 

Ebben az évben a szokásos zeneieken kívül izgalmas kísérőprogramok is színesítették a Fishing repertoárját. A Fonó Zeneudvarban folk- és világzenei koncertek várták a látogatókat, a FOO Színházkertben pedig remek válogatást láthattunk főleg független színházak előadásaiból. Itt a legsikeresebb produkciók egyértelműen a Nézőművészeti Kft. előadásai voltak, a Nézőművészeti Főiskolán például mozdulni alig lehetett, a közönség fele a kirakott sörpadok mögött ácsorgott. Új és érdekes tapasztalat számomra, hogy Mucsi Zoltán kiabálós-káromkodós videói és sorozatszerepei miatt mekkora rajongótáborral rendelkezik: elég volt egy gesztus vagy egy fél szó, hogy a közönségből kitörjön a nevetés. A másfél órás előadás így közel két órára nyúlt dacára annak, hogy Scherer Péter többször elmondta, gyorsan be kell fejeznünk, mert hamarosan kezdődik a Punnany Massif koncertje.

 

A Fishing népszerűségét és már említett B-oldali jellegét bizonyítja az is, hogy a fesztivál előtti parkolóban fiatal zenekarok rendeztek kétnapos ellenfesztivált. Egyrészről vicces műfaj az ellenfesztivál, hiszen sértett, beképzelt fiatal zenészek szervezték, akiket nem hívtak meg a Fishingre, és azért azt túlzás lenne mondani, hogy fiatalok egyáltalán nem kaptak lehetőséget a fesztivál programjában, hiszen bent játszott a Csaknekedkislány, a Ricsárdgír, a Mary Popkids vagy Szabó Benedek és a Galaxisok. De igaz, ami igaz, a fesztivál headlinerei valóban uralják a magyar könnyűzenei szcénát, és nem feltétlenül arról van szó, hogy csak ők tudnak zenélni, hanem hogy valamelyest monopolhelyzetbe kerültek, ez pedig felelősséggel jár. Ezt hangosította fel a maga tapló módján az ellenfesztivál, amely sok fesztiválozónak a végletekig antipatikus volt. Én végül pártatlan maradtam a kérdésben: bírtam azt is, ami bent volt, azt is, ami kint.

 

A 10. Fishing legizgalmasabb produkciója a félévszázados Lovasi András önmagát ünneplő és ünnepeltető koncertje volt, a Lovasi 50. Bár az elmúlt 15 évemben szorosan nyomon követtem Lovasi munkásságát, most mégis az jutott eszembe a koncert alatt, hogy nem tudom, hogy tudok-e egyáltalán bármit Lovasi Andrásról. Leginkább azt tudom róla, hogy ő milyennek akar látszani. Az emberek általában konstruált narratívába szeretik illeszteni az emlékeiket, nehezen viseljük el a kauzalitás hiányát. A koncert dramaturgiai felépítése is valami hasonlóra törekszik rengeteg intelligenciával, önreflexióval és humorral, ahogy azt Lovasi színpadi működésétől megszokhattuk már.

 

Ami jó: a rendszerezés nem feltétlenül kronologikus. A magánéleti szál persze kötött: Lovasi elválik (Sirály), magányos lesz (Tudtam, hogy jönni fogsz), aztán újra szerelmes lesz koncert közben. Utóbbi úgy történik, hogy Földes Eszter (Lovasi András felesége) Révész Sándornak az Én szeretlek című számát énekelve lép a színpadra, majd egy csók után átnyújt Lovasinak egy szív alakú léggömböt. Rettentően vicces pillanat, a mellettem álló fesztiválozók fel is hördülnek, hogy mi ez a nyál, de aztán jó arányérzékkel elkezdődik a magyar zenetörténet (közvetlenül a Szomorú vasárnap után) második legszomorúbb száma, a Szívrablás, hogy szépen zárójelbe tegye a jelenetet, meg azt a hazug érzést, amivel mindenki találkozott már, hogy a szerelem örökké tart.

 

A számok sorrendje többször ellenpontoz is: egymás mellé kerül a Kispál és a Borz egyik első száma (Barlangban dobolok) és az egyik utolsó (Van-e nálatok alkohol?). Egymást követve jelenik meg a fiatal és az ötvenéves Lovasi András is, ahogy a kényszerről, az érdekről meg az ösztönéletről elmélkedik: 1992-ben még küzd (Kényszer, érdek, ösztönélet), a kétezer-tízes években mintha jobb viszonyba került volna velük (Mi mehet?). 

 

Bár Lovasi már leszokott a közéleti megnyilvánulásokról, azért gondol ezt-azt a magyar politikai helyzetről. A koncert legizgalmasabb pillanata, mikor felkonferálja a Rezervátum című számot „mindenféle politikai áthallás nélkül”, és a szám újraértelmeződik a jelen kontextusában, a héttérben lévő kivetítőkön közben szögesdrótot látunk. És a bulitüntetés-hullám után kicsit átlényegülnek a Nincs igazság című 2016-os szám sorai is: „nincs igazság csak béke/a magyarok istenére esküszöm nincs más/csak a főtéren refrénbe/kapaszkodni mért ne/lehetne egy jó kis refrén mentőöv/Mondjuk századszorra börtön/nincs igazság a Földön/viszont elvárható hogy jöjjön/egy új, egy szebb világ/Ahol bágyadt ágyúgolyókon szőke nők röpülnek a tömeg felett, a tömeg eljenez: éljen!/És kaszálnak a fények, és percenként cserélnek/a didzsék hogy mindenki hallja a kedvenc ritmusát…”

 

A koncert végén elindul a Zár az égbolt, de a koncert nem érhet véget ezzel, mert Lovasi nem az a pasi, akinek épp zár az égbolt, úgyhogy lemegy még a Nálad tényleg című kedves, életigenlő szám, de ezt „egy kívülálló (már) nem is értheti”.