Mészáros Árpád és Mészáros Gábor

„A történelem, a Halottak könyve szerint, emberi sorsok, mulandó történések összessége. Ezért minden lépést, minden gondolatot, minden leheletet, ha valami hatása van, följegyez: lajstromba vesz minden magaslati pontot, minden lapát sarat, minden mozdulatot, amely akár egy téglát is elmozdított a romokból” – írja Danilo Kiš a Turbo Paradiso elkészítéséhez használt, azt inspiráló szövegben, A holtak enciklopédiájában. Közöttük mindössze annyi az összefüggés, hogy a novella és a szöveg is a háború előtt-háborúban-háború után témát dolgozza fel, mégpedig oly módon (ismét Danilo Kišt idézve), hogy egyik sem „kettős könyvelés vagy leltári könyv, nem is névjegyzék (…), noha az is; szó esik az ember lelkiállapotáról is, hogyan tekint a világra, az Istenre, szó van a túlvilág létezésével kapcsolatos kételyeiről, erkölcsi felfogásáról.”

A színpadon három fiú (Mészáros Árpád, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek) és három lány (Béres Márta, Erdély Andrea, Kokrehel Júlia), négyen közülük már egy éve végzett színészek, kettejüknek még egy éve van a diplomáig. Koruk ellenére rendkívül érettek. Gyorsan éltek. Paradicsomtól pokolig hamar eljutottak. Nem ítélnek, de ítéltetnek. Terepszínű a nadrágjuk, szürke egyentrikót, fekete egyen-alsóneműt hordanak, a nyersbőr öv-nadrágtartójukra rá lehetne húzni a pisztolytáskát. Fénypászmába állnak. Katonai bakancsuk alatt a délszláv folklórban gyökerező, mégis fenyegető tánclépésekre dübög a deszka.

Jelenet az előadásból

A fiúk pontos instrukciókat adnak egymásnak. Képzeld azt, hogy sivatagban vagy, én vagyok a víz, és nagyon kellek neked. Szenvedj, visíts. Nyalogasd a mellbimbómat. Mondd közben, hogy lefegy-lefety, bimbi. Fojtogass. Lépj a hátamra. Szidjad az anyámat. Most a magyar anyámat szidjad. Csinálj belőlem disznót. Képzeld el a farkincád, és ha megvan, riszáld. Ha vége a feladatnak, visszajelzést kérnek a társtól vagy adnak neki. Jó voltam? Nem voltam kicsit sok? Mondd azt, hogy nem. Színészkedel! Most jó volt. Most volt jó. Gyermeki naivitással és játékossággal utánozzák a fegyverropogást, hogy a dzzzzzss, bang-bang, ratatata hangutánzó szavak zenei szövetté álljanak össze a kórusban.

Középen Mikes Imre Elek

A lányok felszabadultan csacsognak arról, ki mikor érzi magát szexinek. Mintha csak a strandon napoznának. Hirtelen témaváltással – erőlködés nélkül! – a félelem kerül elő. Ki mitől és hogyan fél. A lila színtől. A kutyáktól. A hulláktól. A szoros alsóneműtől. Csupa hétköznapi banalitás. Aztán jönnek a sikolyok, egyik velőtrázóbb és kiszolgáltatottabb, mint a másik. Orgazmizáljunk! De nem szeretkezés lesz belőle, hanem a megerőszakolás válogatott élményeit sorolják, már-már egymással csajosan versenyezve. Minden olyan természetesen hangzik, ami történt, az magyarul és szerbül is egyértelműen megnevezett. A kimondás hitelesít.

A megmutatás pedig felkavar. A guminőt akkurátusan fújják fel a matracpumpával. Az üres tekintetű, mozdulatlan baba egyszerre vágykielégítő szexuális tárgy és hullaként fekvő élettelen anyag, a felfújható báránnyal végzett anális szexben pedig a fájdalom és a hiány tehetetlensége van jelen. Húst darálnak és a vörös gombóccal lapdáznak. Jön Hófehérke és édesgető módon mérget oszt a gyerekeknek. Érkezik egy angyal, akinek összes szárnyát levágják egy bokorvágó késsel. A hétköznapi tárgyak jelentése megváltozik ebben a kontextusban: minden, sőt bármi az erőszakra és a kiszolgáltatottságra asszociáltat. Menekvés innen nincs. A megváltás lehetősége fel sem merül.

Jelenet az előadásból (Forrás: Thealter)

És eddig a pillanatig zsigeri élmény az előadás, amely számomra eszközeiben, szellemiségében, mindenekelőtt és -felett pacifizmusában a jópár évvel ezelőtti szabadkai népszínházi Nem fáj nem is oly távoli rokonának tűnik. Majd elkezdi Béres Márta kis monológját arról, hogy most az lesz, hogy megdobáljuk őket paradicsommal, és ne aggódjunk, mert a szegedi Régi zsinagóga a nejlonokkal védve van, de rájuk azért vigyázzunk. Elmagyarázza a klasszikus színházi átállás sötétjét, rákezdenek az Amuri partizánok dalára, és fehér bugyira-gatyára és trikóra öltöznek át, felvesznek egy arcvédő sisakot, olyat, amilyet a rendőrökön látni tüntetésekkor. (Nyilván így jobban látszódik a paradicsom pirosa.) Elindul a nyolcvanas évek egyik jugoszláv nyálas szerelmes dalocskája, a nézők egy része pedig örömmel kezd el dobálni. A színészek ide-oda kérik a következő piros foltot. A paradicsomdobálás körülbelül annyira ócska, nevetséges, az előzőekhez lényegében semmit hozzá nem tevő, feszültséglevezető (?), polgárpukkasztónak szánt (?) gesztus, mint amennyire blőd a hangszórókból szóló sláger. Amolyan odabiggyesztett vörös farok. Ha fáj, ha nem, le kéne gyorsan vágni. A zene viszont maradjon.

Vö. Szoboszlai Annamária: Fecsegve, csicseregve
Boldog Zoltán: Szálkák a színpad alól IV. 
Igor Burić: Groteszk párhuzam (Fordította: Bakos Petra) 
VMR: Végtelen orgazmus paradicsomszósszal

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a 7. Nemzetközi Kortárs Drámafesztivál gyűjtőlapon olvashatják.