Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ UTAK MEGNYÍLNAK

Holmi (1989-2014) Antológia II. Esszék, dokumentumok.
2017. jún. 20.
A gyászév rég letelt. Mégis tapintatlan gesztusnak minősülne a Holmi második antológiáját drasztikus kritikában részesíteni. Túl sok a halottunk, sokan nagybetegek: megszoktuk, hogy hagyományunk rekvizítumai közt lábujjhegyen járkáljunk. SIPOS BALÁZS ÍRÁSA.

Mégiscsak avval kéne bíbelődni, amit ne egyen meg a fene semmi körülmények között.

 Ottlik Géza levele Vas Istvánnak [1948-1949?] 

Holmi egy konszenzus kialakításának terepe volt: itt artikulálta a rendszerváltó humánértelmiség a nemzetről, irodalmi kánonról, valamint önnön társadalmi szerepéről vallott nézeteit. Esztétikai ideológiáját a klasszikus modernség, politikai filozófiáját a liberális konzervativizmus alkotta. A francia, német felvilágosodáshoz való hűsége kötötte bele Európa történelmébe. Virágkorában eleven szellemi múzeumként funkcionált, mégpedig abban az értelemben, ahogy azt Szilágyi János György írta elő az akkor egyéves lap hasábjain (nem a Holmiról szólva): „…a múzeum gyűjt, megőriz, feldolgoz és bemutat…[1]

Kritizálása olyan konszenzust támadna, mely valaha domináns volt, mára azonban – tetszik, nem tetszik – elillant. 

A kortárs irodalomban a megszűntét követően megfogalmazott (tudtommal) egyetlen bírálat, Krusovszky Dénes Réz Pál irodalmi hagyomány-állításával kapcsolatos ellenvetése[2] releváns ugyan, mégsem vonatkoztatható a Holmi szellemiségének és funkciójának egészére. Lassan ébredező generációm néhány gesztusából – az utóbbi hónapokban Krusovszky mellett Radnóti András is[3], én is[4] megfogalmaztunk néhány problémát – már kiolvasható, hogy sejtjük, e kritikai feladat ránk vár, megnyilvánulásaink azonban  felszíni, (irodalom)politikai bírálatra szorítkoztak; publicisztikáinkat elmélyült szövegismeret nem támasztja alá, valódi számvetést egyelőre nem készítettünk. Ez a munka – mely tehát függetleníthetetlen a rendszerváltó humánértelmiségi elit világfelfogásának a bírálatától – egyaránt igényel(ne) politikai, szociológiai, filozófiai, esztétikai vizsgálódásokat. 

Sajnos kétséges, hogy el fogjuk-e ezeket végezni. A Holmi terébe lépve – ahol az egy oldalra jutó maradandó életművek száma páratlanul magas – mintha porcelánboltba tévedne az ember. És mintha nem pusztán óvatoskodásból vagy kegyeletből nem lépnénk be; mintha hiányozna belőlünk a Holmiban gyűjtött, őrzött, feldolgozott és bemutatott életművek megismerése iránti olthatatlan vágy is. Félő, hogy lábujjhegyen járkáló generációm kenetteljes hallgatása komor ítéletté sűrűsödik. 

holmi1 1

Az antológiák alkalmat adnak a csönd megtörésére, ám hiba volna azt gondolni, hogy elemzésükkor magát a működő Holmit írjuk le. Hiszen, mint Szilágyi fenti idézete folytatása leszögezi, „a kiállítás csak bemutat.” Arra azonban már ez a második önbemutató is lehetőséget ad, hogy felvázoljuk, miről hallgatunk, s hogy az antológiában közölt anyagból kibontsunk valamiféle előzetes magyarázatot: vajon miért. A Holmi modernitással szemben felvett hagyományőrző álláspontjának paradox mivoltát jelzi, hogy ehhez nem kell mást tennünk, mint az antológia néhány szövegének állításait (vissza)olvasni a lap fejére. 

A kötet második fele a nulladik generáció (a Réz Pál által a magyar irodalom „aranykorának” tekintett, Nyugat-dominálta időszak szemlélői, „ezüstkorának” pedig vagy aktív alakítói voltak, vagy mester-tanítvány vagy szerző-szerkesztő viszonyban álltak az ezüstkor nagyjaival) identitásképző rekvizítumait – memoárok, levelek, anekdoták – közli.[5] Ez a gyűjtemény a Holmi aranyfedezete. A kötet első felébe a lap szellemi arculatát az 1989-2014 közti jelenben kirajzoló szövegek kerültek. Ezek az első és a második generáció neveihez kötődnek. Ők, szemben a nulladik generációval, szinte egytől egyig akadémikusok (ebből a korosztályból szépíróként csak Ferencz Győző [aki szintén egyetemi tanár], Márton László, Nádas Péter, Rakovszky Zsuzsa vannak jelen; alkotóként még [az ugyancsak egyetemi tanár] Kocsis Zoltán), diszciplínájuk honi legjelentősebbjei. Egyfelől a demokratikus ellenzék egykori tagjai (Radnóti Sándor, Márkus György, Kis János, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Fodor Géza), másfelől olyan kiemelkedő akadémikusok, mint a filozófus Ludassy Mária, Tatár György, Tengelyi László, a művészettörténész Forgács Éva és Perneczky Géza, az irodalomtörténész Margócsy István és Dávidházi Péter, a zenetörténész/karmester Wilheim András. Körülöttük helyezhető el a második, a mai akadémiai és – kisebb mértékben – irodalmi középnemzedékből verbuvált generáció, valamint három „kortalan” történész: Szűcs Jenő és két ókortudós, Komoróczy Géza és Szilágyi János György

Lenyűgöző ez a diszciplináris sokféleség. 

Akadémiai berkekben egy ideje divatos interdiszciplinaritást emlegetni. De ha a rendszerváltó értelmiségiek közösségi tudáseszményét megtestesítő Holmit összevetjük a mai középgenerációs humártelmiség működésével, azt látjuk, hogy utóbbiak sokkal inkább szakértelmiségiként funkcionálnak: szakfolyóiratokban publikálnak hermetikus nyelvükön, kutatási területeiken ritkán merészkednek kívülre, szövetséget sem művészekkel, sem a területüktől kissé távolabb eső területek tudósaival nem kötnek. Ennek tükrében van túlhangsúlyozhatatlan és példaértékű jelentősége annak, hogy a Holmi olyan agóra volt, ahol az említettek – értelmiségi közszereplőként – igen különböző kutatási területeken évtizedes munkával felhalmozott eredményeiket kivitték a nagyközönség elé, beavatták őket ezoterikus tudásukba, a nyilvánosság előtt léptek párbeszédbe egymással. A diskurzus, persze, az irodalom égisze alatt folyt, ám nem pusztán irodalomról szólt, hanem legalább annyira a tudás megosztásáról. Ez a transzdiszciplináris együttműködés adta a Holmi leglényegét. 

Radnóti Sándor írja az utószóban, hogy a kötet összeállításakor a „kevésbé ismert”, minél „változatosabb tárgyú” írásokat részesítették előnyben. A kötet legemlékezetesebb irodalmi esszéi csakugyan olyan kuriózumok, mint Szilágyi János Györgynek az antik szépirodalom fordítástörténetéről és Devecseri műfordítás-eszményéről írt kritikai esszéje; a második generációhoz köthető irodalom- és eszmetörténésznek, Takáts Józsefnek az antiforradalmi konzervatív diskurzus fogalmi hálózatát Kemény Zsigmond Rajongók című regénye kapcsán felvázoló írása[6]; Bán Zoltán Andrásnak a biedermeier költészet és a romantikus próza főalakjai, Eduard Mörike és E.T.A. Hoffmann egy-egy Mozart-regényét összevető, zenetörténetbe virtuóz módon beágyazott szövege. Jelentőségét tekintve kiemelkedik Márton László briliáns Kölcsey-tanulmánya a kötet élén, a „Törvényem él” (1990). (A szövegek kronológiai sorrendben követik egymást, mégis sokatmondó szerkesztői gesztus, hogy ez nyitja az antológiát.) Márton a nemzeti bűn- és sorstudat diskurzusát elemző írása egyszerre politikai filozófia, szoros szövegolvasás (melyet az írói praxisban megalapozott problémaérzékenység vezet), valamint ritkán említett hatástörténeti összefüggéseket éles fénybe állító irodalomtörténet. Márton más szövegeiben[7] bámulatos műveltséganyagra támaszkodva, meggyőzően mutatja ki azokat a szövegalkotó eljárásokat a 17-19. századi magyar és erdélyi irodalmon, amelyek a posztmodernben újra kiaknázhatóvá teszik e senki által nem olvasott memoárokat, regényeket, útirajzokat. Itt és most a magyarságról való gondolkodásunk olyan alapfogalmait vonja vizsgálat alá, mint nép, sors, történelem, nemzethalál, bűntudat, nemzeti neurózis, (a magyarok) Isten(e): Kölcsey költészetében, in statu nascendi éri tetten az identitásunk megfogalmazására mindmáig ránehezedő romantikus nacionalizmust. Az írás apokaliptikus erejét alanyiságából meríti: „Olyan dolgokat érintünk”, írja, „mégpedig nem minden ítélkezés nélkül, amelyekről nem tudok és nem is akarok tárgyilagosan beszélni.”[8] Hiszen ez a beszédmód a nyilvánosságban is, gondolatainkban is velünk van, észjárásként és habitusként ma is eleven. 

Sajnos, az irodalmi tárgyú esszék némileg egyszínű képet mutatnak. A negyven esszéből tizenkettő (!) költészeti tárgyú. Drámát egy írás sem tárgyal, prózát hat: három magyart, három világirodalmat. Kortárs epikával egyik sem foglalkozik. (A harmadik antológiakötet ezt a „hiányt” nyilván pótolni fogja.) [9] A líra központi helyét legkésőbb a nyolcvanas években megingató próza egyáltalán nem tematizálódik, és a neoavantgárdról vagy a posztmodernről sem esik szó. A háború utáni világlírát egyedül Larkin képviseli (Larkin!), a prózát – Fehér Ferenc a kortárs nagyepikát egy igen sajátos gyűjtés alapján tanulmányozó, nem túl meggyőző tanulmányában – Singer (?!), Szolzsenyicin, Nabokov, Semprún (?!), Kundera (?!). Az angolszász, francia, német modernitás nagyjait – néhány, a nulladik generáció ízléspreferenciáit tükröző, szórványos Proust-, Mann-, Huxley-, Maugham-, Eliot-említésen kívül – senki sem hozza szóba. A (poszt)modern orosz, ázsiai, afrikai, dél-amerikai szerzőket sem.[10]

A magyar líra-hagyomány is redukáltan jelenik meg. Vagy formai elemzéseket olvasunk a klasszikus modern líra nagyjairól (Várady, Ferencz, Pór Péter, Mesterházi, Margócsy, Lator – Larkin-fordításokról, Radnótiról, Adyról, Vasról, Petriről [aki szintén rég klasszicizálódott], Jékelyről szóló írásaikban), vagy életrajzi tárgyú esszéket az ugyane hagyományhoz tartozó szerzőkről (Kelevéz Ágnes Babits első Nyugat-beli publikációjáról, Beck András egy Herczeg Ferencnek címzett Karinthy-ajánlásról szóló kutatását; Fogarassy Miklós memoárját a hetvenes években az Írószövetség könyvtárában olvasó írókról; Réz és Szántó Ottlik-szövegeit; a Vas és a Nemes Nagy/Lengyel Balázs-páros közti – egyébként: lebilincselő – levélváltást[11]). Kivétel – bár hangütésében az előbbiekkel nagyon is rokon – Rakovszky Zsuzsának a szerepvers és az Én feszültségéről szóló, vallomásos előadásszövege. (Az egész kötetben egyébként csak utóbbi írásban szerepel a „gender studies” kifejezés, itt is azonnal öniróniával elütve.) Ezek a kizárólag kanonikus szerzők műveire fókuszáló írások evidens módon nem törekednek újszerű hagyománykép felvázolására. A Nyugat-Újhold-paradigma merev értelmezési keretein belül legfeljebb hangsúlyeltolásokkal árnyalják a konszenzust, alapjaira nem kérdeznek rá. Nem véletlen, hogy kevés regényelemzés szerepel az antológiában. A konszenzuális paradigma nemcsak a témaválasztásra terjed ki, hanem az értelmezéstechnikára is. Az interpretálók messziről kerülik az irodalomtudományos zsargont. A versek szoros olvasására szorítkoznak, miáltal kategorikusan kizárják mind a hermeneutika, mind a dekonstrukció – a szövegelemzést rendszeres technikává munkáló – eljárásait és zsargonját, és minden szövegen kívüli kontextust figyelmen kívül hagynak, hogy kizárólag a motívumok, alliterációk, képalkotó eljárások játékát figyeljék meg. Ezt a módszert epikus műveknél lényegesen nehezebb fenntartani. Ha tekintetbe vesszük azt a földcsuszamlás-szerű átalakulást is, amelyen az irodalomértés a huszadik század második felében az irodalmat társadalmi-történeti kontextusba helyező elméletek – az antropológia, a pszichoanalízis, a szociológia, a világrendszer- és a gender-elmélet, a médiatörténet – révén átesett (ezt „kultúratudományi fordulatnak” nevezi a szakirodalom[12]), s amelyet az értelmezők tematikailag nem érintenek, metodikájukba nem építenek be, az itt nyújtott olvasatok kissé bizony porosnak hatnak. Kis túlzással azt mondhatni, hogy – néhány üdítő kivételtől eltekintve (a fentebb említettek mellett pl. Térey Szomory-esszéje, Bán Zsófia Lengyel-esszéje – mindkettő epika-elemzés!) – éppúgy szerepelhetnének a Nyugat egy-egy tízes évekbeli számában, mint itt. 

A magyar- és világirodalmat, valamint az irodalomértelmezési fejleményeket illető szűkösség meglehetősen zárt diskurzust eredményez. És alig lesz tágasabb a horizont, ha mindehhez hozzávesszük a szellemtörténeti-filozófiai szövegekből kiolvasható kánont.

Ebbe a kategóriába tizenhárom szöveg sorolható. Kiemelkedik közülük Komoróczy a Bírák könyvéről nyújtott magisztrális elemzése, Tatár György klasszikusa – az egész kötet egyik legerősebb, rendkívül szuggesztív írása –, a kultikus időből a világtörténelmi időbe való átbukást megvilágító Isten megtérése, valamint Tengelyi Lászlótól a Lévinas és a jó anarchiája. Utóbbi tanulmány már fölvázolja azt a problémamezőt, amelyet a szerző teljes egészében a nem sokkal később publikált, jelentős könyveiben[13] bontakoztat majd ki; az arisztotelészi és a kanti, egyfelől a boldog életre, másfelől a rendre irányuló etikának, a nyugati gondolkodás két legerőteljesebb, egymással kibékíthetetlen hagyományának a kortárs fenomenológia általi újraalapozásának tervét, az Én-Te viszonyból kibomló, eseményszerű etika elgondolásának tervét vázolja. Radnóti Sándor írása az antikvitástól a romantikán át Derridáig tekinti át a barátság filozófiájának kanonikus megfogalmazásait; ez a halott barátoknak ajánlott írás nem annyira filozófia(történet), inkább esztétika, etika és szépirodalom egymástól nem is mindig elválasztható beszédmódjainak termékeny vegyülete. Márkus Descartes-ot, Ludassy Mária és Fodor Géza egymásra is felelve Rousseau-t (Ludassy politikai filozófusként, Fodor – bevallott önkénnyel – színházesztétaként olvassa), Heller Kantot, Hévizi a lukácsi regényelméletet elemzi (állandó tekintettel Kierkegaard-ra), Kis János pedig Isaiah Berlin szabadságfogalmát. Az előző mondatban felsorolt összes írás a liberális-konzervatív filozófia/etika terepén mozog, és kizárólag a klasszikusokra épít. Ezzel kapcsolatban kell tenni egy kis kitérőt. 

Holmi közösségének politikai álláspontját legmarkánsabban az utóbb említett szerzők jelölték ki. Gondolkodói útjuk a marxizmustól (Lukácstól) a liberalizmus különböző ágazataiba futott, hagyományhorizontjukat egyfelől a felvilágosodás, másfelől – legkésőbb – 1968 határolja. (Velük szemben éles ellenpélda az apokaliptikus vallásfilozófiára építő Tatár, a kortárs francia fenomenológiából merítő Tengelyi.) A marxizmusból dezertáló demokratikus ellenzék gondolkodói útjával kapcsolatban a kötet leginkább eligazító írása Wilheim Andrásé;  Az apokaliptikus gondolkodó a kötet egy titkos hősének, Fodor Gézának a zeneesztétikájáról írott tanulmánya. Wilheim plasztikusan artikulálja azt a problémát, amit a marxizmusból való kiábrándulásként, a totalizáló világképtől való felemás, mert nosztalgiával és bűntudattal egyaránt terhes, traumatikus eltávolodásként ragadhatunk meg; e folyamatot Petri Györgynek (Margócsy által precízen elemzett) a cinizmus határán billegő költészete éppúgy közvetíti, mint a Marxtól a felvilágosodáshoz menekülő szerzők jelenlegi liberalizmus-felfogásának esendősége. Mert bármennyire érzékeny olvasatokat adnak is az utóbbiak (főleg Márkus – Descartes kapcsán az elgondolás és a kimondás feszültségét tárgyaló – és Ludassy – Rousseau politikai filozófiájának kvázi-nacionalista mozzanatait kiemelő – írása érdemel figyelmet), szövegeik érvényességét erősen korlátozza, hogy, a marxizmustól való hátrameneküléstől nem egészen függetlenül, egyszerűen nem látszanak tudomást venni azokról a kritikákról, amelyek a felvilágosodás szabadságra, autonómiára, felelősségre alapozott individuum-felfogását a huszadik század második felében illették. Minthogy ezek a kritikák alapvetően megváltoztatták, hogyan gondolkodunk a felvilágosodásról, meglepő, hogy a Holmi szerzői nem tájékozódtak ezekben az irányokban (vagy ha tájékozódtak is, mellőzhetőnek tekintették őket). A szellemtörténeti esszék, az irodalmiakhoz hasonlóan, így kissé anakronisztikus hatást keltenek. (Ez alól – Tatáré, Tengelyié és Wilheimé mellett – Bagi Zsolt írása képez kivételt. Utóbbira mindjárt visszatérek.)

Természetesen egy reprezentatív antológiával szemben nem támasztható olyan elvárás, hogy nyújtson korszerű képet a huszadik századi világirodalomról vagy filozófiáról. De ez a redukció, pláne egy olyan státuszú lap esetében, mint a Holmi, vészes következményeket von maga után. Hogy a problémámat jobban megvilágítsam, az antológia egy megdöbbentően erős írásából, Fodor Géza Nincsen két mérce címmel közölt megrázó, 2004-es leveléből idézek, melyben az Operaház akkori igazgatóján, Petrovics Emilen a kortárs operajátszás minősíthetetlen állapotát kéri számon: „…az a véleményem, hogy egy ország kulturális életének a mentálhigiénéjéhez hozzátartozik, hogy természetes dinamikájuk szerint végbemenjenek benne a világfolyamatok. […] Nem, a világfolyamatokat nem lehet megúszni, azoknak le kell futniuk, aztán egy csomó rossz dolog kiszelektálódik, egy csomó jó dolog talán beépül egy komplexebb művészetbe, de az inga úgyis visszafele lendül egyszer. Az operajátszásban nincsen messze a végpont, amely után egyszerűen nincs tovább.”[14] (Aláhúzások az eredetiben – SB.) Az operajátszással szemben megfogalmazott indulatos kritika érzésem szerint – bizonyos megszorításokkal – a kortárs magyar irodalom és filozófia intézményrendszerére is vonatkoztatható (beleértve magát a Holmit is). Akkor is, ha utóbbiak esetében nem szokás olyan jellegű kritikákat fogalmazni, mint a politikai helyezkedők számára a várható nyereség miatt vonzóbb célpontnak számító, s az utóbbi évtizedekben eredményesen kiárusított, lerabolt és szétrohasztott operai- és színházi intézményrendszer kapcsán. Rejtély, hogy ez az önkritikus attitűd miért nem jelenik meg az antológiában. Az olvasáskor a legfájdalmasabb tapasztalat ugyanis talán éppen az, hogy Fodor említett írásán, valamint a Vas-Nemes Nagy/Lengyel levelezésen kívül (1969-70-ből…) egyik szöveg sem reflektál arra a soktényezős elsilányosodási folyamatra, ami a rendszerváltás utáni magyar kultúra teljes egészében végbement; egyik szöveg sem utal arra, hogy filozófiai és irodalmi szemléletmódunk egyhelyben toporog, s ahelyett, hogy integrálni próbálná (vagy egyáltalán figyelemmel kísérné) a „világfolyamatokat”, évtizedes sémákat őröl.

holmi3

Mostanra talán elég példát halmoztunk fel ahhoz, hogy explicitté tehessük, miért volt a Holmi „projektjének” – a modernitás klasszicizálásának – a megvalósulása zavarbaejtően paradox. E deklaráltan modernista (a Nyugatot „folytató”) lap szerzői a megújítás/modernizálás helyett a konzerválást, a felvilágosodást és a liberális konzervativizmust ért támadásokkal való számvetés helyett a szellemi hagyomány puszta továbbvitelét választották. A lap performatíve cáfolta előzetes öndefinícióját. A későn érkezők leleményével kiválogatta a modernitásból mindazt, ami a felvilágosodással összeegyeztethető, békés és tetszetős, s mindattól, ami agresszív, avantgárd, felzaklató, polgárság-ellenes vagy deviáns, elegánsan eltekintett. A klasszicizálással konzerválta ugyan a Nyugat (és az Újhold) státuszát, azonban tagadta a modernitást mint magatartást; a Nyugat a kortárs külföldi trendeket a magyar irodalmi praxisba beépíteni igyekvő, akár aktuál(irodalom)politikai párharcokat felvállaló tevékenysége továbbvitelére alig tett kísérletet. A modernizálás feladatát bevégezettnek tekintette, s abba a hitbe ringatta magát, hogy a modernitást nem csinálni, hanem őrizni kell. De, mint arra Bagi Zsolt nagyszerű, Klasszicizmus és modernitás című szövegében – mely tárgyát tekintve a barokk udvari festészet (Poussin és Le Brun) és a karteziánus filozófia reprezentáció-felfogásáról, valójában azonban az akadémiai-klasszikus tudás és az újdonság születésének kapcsolatáról szól – felhívja a figyelmet, a modernitás „mindig csak lokálisan meghatározhatóként gondolható el, és mint ilyen tárgyalható. Ez részben azt is jelenti, hogy mindig csak az adott probléma keretében gondolható el a modern válasz, részben pedig azt, hogy a definíció sohasem előre eldöntött.” A modernség nem kiemelt szerzők rögzített státuszából álló kánon, hanem dinamikus alakulásfolyamat; ennek nem tudott a Holmi eleget tenni.

Réz Pál egy interjúban arról beszélt, hogy „…az írók, ha meghalnak, purgatóriumba kerülnek. A haláluk után nekrológok sokaságában méltatják őket, kiadják az utolsó sajtcédulát is, amit a hagyatékban találnak, majd bekerülnek a purgatóriumba, ott főnek néhány éven át, csak aztán derül ki, hogy jók-e valóban, és kellenek-e az olvasónak vagy sem. Most a közelmúlt egész magyar irodalma a purgatóriumban van, nemcsak Déry, de Illyés és Németh László is, őket sem olvassák…”[15] Tetszetős a gondolat, de nehezen tartható. Nincs purgatórium, mert a hallgatás is alakítja annak a jelentését, akiről hallgatnak. A csönd nem konzervál. A hatástörténet – álljon elő akár explicit szövegmunka eredményeként, akár a történő irodalom melléktermékeként – visszaíródik a korpuszra. Státuszok rögzítésére persze lehet kísérletet tenni – és a Holmi státusza most megingathatatlannak tűnik; Déryé, Illyésé, Némethé csakugyan ingatag –, de ez az irodalompolitika terepe, nem az eleven irodalomé. Ugyanis az, hogy az írók és az olvasók fogékonynak bizonyulnak-e egy-egy beszédmódra, vagy hogy mely filozófiai észjárásokat választják politikai szituációjuk megfogalmazására, a státusz-ráruházás deklaratív gesztusainál lényegesen bonyolultabb módon dől el. Ezért ennek a nagyszabású, sok szempontból megrendítő kiállításnak a tekintetében a voltaképpeni kérdés nem az, hogy befolyásos irodalmárok „kiemelik-e a tisztítótűzből”, hanem hogy miképp módosítja mindaz a ma zajló irodalmi, politikai, filozófiai praxis, aminek a tevékeny alakításáról sok szempontból már aktív életében lemondott.

Déryről, Illyésről, Németh Lászlóról szóló írást egyébként a kötet nem közöl.

 


[1] Szilágyi János György, A kiállítás mint alibi, Holmi, 1990. július.

[2] Ld. Krusovszky: Miről beszélünk, amikor Réz Pál memoárjáról beszélünk?, Magyar Narancs, 2015/51.) Krusovszky „a Nyugat nemzedékei által elindított, nagyszabású irodalmi modernizációs projekt” végpontjának tartja a Holmit, „ahol épp a modernizációról nincs már szó, és az válik értékké, ami már a Nyugat esetében is javarészt megkésett volt: a nyelvi anyagkezelés posztszimbolista formalizmusa.” Nem világos, hogy szerinte végpont-e, avagy szerinte a Holmi definiálta magát végpontként. 

[3] Radnóti András, A pálya széléről, ÉS, 2017/12.

[4] Sipos Balázs, Vakfoltok – Kis János két szövegéről, ÉS, 2017/4.

[5] Meg kell még említeni három egészen páratlan dokumentumot: két orvos, Kovács György és Blum Tamás fantasztikus memoárjait, valamint egy zenetörténész, Somssich-Szőgyén Béla családja Rinya-völgyi századfordulós birtokáról adott, Nádas Péter-i precizitású leírását. Ezek is kapcsolódnak a nyugatos hagyományhoz, de nem részei annak.

[6] Bővebben ld. a korszakot átfogóan vizsgáló kitűnő tanulmánykötetét: Takáts: A megfelelő ötvözet, Osiris, 2014.

[7] Ld. ezt a Kölcsey-írást is közlő, nagyszerű – érthetetlen okokból elfeledett – tanulmánykötetét: Az áhítatos embergép, Jelenkor, 1999.

[8] I.m. 21.

[9] Noha a dokumentumok közül elvileg ideszámíthatnánk az Ottlik köré rendezett írásokat – Réz megható anekdotáját, Szántó Piroska A bűvös vadász című, Ottlikkal való ismeretségét lendületesen végigmesélő, pazarul léha stílusban írt memoárját –, ezek egyike sem próza-elemzés; bennük Ottliknak csak a figurája jelenik meg.

[10] Jellemző módon az egész kötetben senki sem említ olyan szerzőt, akinek a műveit ne fordították volna magyarra. Pedig bizonyára éppen a Holmi szerkesztői tudják, miféle kiadói gyakorlat döntötte el a Kádár-korszakban, mi fordulhat le, s hogy még ez a rendkívül szemérmes, antimodernista, kispolgári szemlélet is mennyit romlott a rendszerváltás után, hogy ma tényleg már csak alkalomadtán, mintegy véletlenül jelenjen meg nívós világirodalom magyarul.

[11] Ebben az 1969-70 fordulóján zajló disputában Lengyel azzal vádolta Vast, hogy „kettős mércét” érvényesít, amennyiben kritikusként a világirodalomban a modern, a magyarban a népies-regresszív irányzatokat  pártolja. Erre válaszul Vas – egészen megdöbbentő módon – azzal vágott vissza, hogy Nemes-Nagyék Kassák javára elárulták a Babits-hagyományt, majd kísérletet tesz költői szerepfelfogásának tisztázására és a modern magyar líra fő áramlatainak számbavételére. (Ld. I.m. 716-729.)

[12] Ehhez, ill. nem éppen problémátlan magyarországi megjelenésének áttekintéséhez ld. pl. Takáts József tanulmányát: A Kulcsár Szabó-iskola és a „kulturális fordulat” (Jelenkor, 2004/11.)

[13] Ennek bővebb kifejtését ld. a magyarul meglévő két alapműben, Élettörténet és sorsesemény (Atlantisz, 1998) és Tapasztalat és kifejezés (Atlantisz, 2007).

[14] I.m. 692.

[15] Réz Pál: Agyonlőttem magam, Rádai Eszter interjúja, ÉS, 2004/28.

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek