A Bandy-lányok miskolci előadása nem elsősorban a dalokról meg a revüről szól. Miközben megmarad szórakoztatónak, és nem megy át szociodrámába, a két tapasztalt dívára írt habkönnyű nosztalgiadarab-jutalomjátékot életárnyalatokra színezik az alkotók. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Az Erzsébetváros is erősen megváltozott az utóbbi évtizedekben – a legutóbbi másfél alatt meg aztán pláne –, de még maradtak olyan talponállók, mint a Choo-Choo, ahol néhány lépcsővel az utcaszint alatt, a fénytelen pincehelyiségben bőven a rendszerváltás előtt állt meg az idő. Tűnt kor zárványa, ami sosem csillogott drágakőként, legfeljebb matt ragyogást árasztott, és azt is csak szűk hatókörben. Az itt elért siker a helyi érdekű sztár státuszig röpített, hogy aztán az innen felszárnyaló üstökösök minden számítás szerint rövid röppályát írjanak le.
Ismerős? Hát persze.
 Eperjesi Erika, Seres Ildikó |
Borosrekeszekből rakott fal, szellőző, közműcsövek, elöl kis pult bárszékekkel – tényleg csak mutatóba – és az elektromos zongorát rejtő asztalszerűség (díszlet és jelmez: Juhász Katalin). Próbahelynek is deprimáló, nemhogy koncerthelyszínnek. De mindegy, ez van, a profi mindenhol ugyanúgy nyomja le. Akkor is, ha egytagú zenekar kíséri őket. (Regős Zsolt zenei vezetőnek különben határtalan színpadi bája van, remekül hozza az örök-vendéglátós zongoristát.) Akkor is, ha az egykori kimittud zsűrije szerint arra, amit csinálnak, a dicsérő hangnemet nélkülöző „besorolhatatlan” jelző illik: táncdalnak paródia, paródiának táncdal. Ők, a Bandy-lányok viszont halálosan komolyan vették magukat. A színpadon másképp úgysem lehet hitelesen létezni. Teljesen mindegy, kit merre fújt a sors szele, hány év telt el azóta – különben harminc –, és hányan maradtak az egykori együttes tagjai közül.
Amúgy ketten. A háromból.
Úgyhogy Angéla és Sophie dafke megmutatják, hogy Ica nélkül is megy. Sőt mindig is ment, mert az együttes regnálása alatt tulajdonképp csak magukra, egymásra számíthattak. (Esetleg a szövegíró Bandikára.) Ezért aztán még az is mindegy, Ica jelentett-e róluk egykor, vagy milyen karriert ért el Hollandiában. A próba pedig próba – lásd a profi mentalitását föntebb –, ezért a duóvá lett trió teljes ruhatárral, teljes erővel lenyomja a teljes repertoárt az Ica által az Ica férjének szervezett meglepetésbuli előtt. Ami viszont elmarad, mert az SMS-ből csak kiderül, Icának se csupa kolbász a mézeskalács kerítés. Walter, a férj lelépett, ő meg el se indult a messzi távolból.
Illetve dehogy marad el. Jön a füst, leomlik a függöny, a nézőtér pedig átalakul a koncert közönségévé.
 |
Amit Miskolcon látunk, a Játékszín csöppnyi terében, két hétköznapi, nagyon ismerős, rohadt erős, elképesztő túlélési ösztönű nő története, akiket valószínűleg a határtalan nyugalom és önuralom, továbbá némi önirónia és önreflexív hajlam húzott ki a privát mélypontokról. Sok éve nem látták egymást, de azonnal egymásra hangolódnak, ott folytatják a beszélgetést, ahol egykor abbahagyták. Ha voltak is konfliktusaik, mára minden seb behegedt, nincs más, csak a kellemes nosztalgia. Nem ragadtak ők a múltba – a dalok alapjait például pendrive-on viszik –, nem menekülnek a retróba.
Szerelmek, kollégák, ismerősök jöttek és mentek. Egy-egy félmondat, amelyek mögött nincs nagy történet, de sem a tüchtig, ám csupa gátlás énektanár Sophie (Eperjesi Erika), sem a derű mögött, a lazasággal sok csalódást leplező Angéla (Seres Ildikó) sorsa nem marad vázlatban. Alapvetően békében élnek magukkal és a világgal, egy-egy hangsúly, elrévedő tekintet és pillanatnyinál hosszabban kitartott csönd azonban a meglehetősen vékonyka, kissé erőltetett helyzeteket valódi téttel tölti meg.
 Fotók: Miskolci Nemzeti Színház |
Csacsognak, fecsegnek, emlékeznek, egyre oldottabban, egyre több önbizalommal. Nem az Unicum teszi ezt, hanem egymás társasága, a közeg biztonsága, a színpad felelős felelőtlensége, és talán a szerep, amit a fellépőruhákkal együtt ismét felölthetnek magukra. A jól szabott, szabályos, szürke kiskosztüm és a könnyedebb fekete kaprinadrág – talán nem nehéz kitalálni, ki kicsoda –, azaz a hétköznapi rutin, megfelelés és elvárás mögül megmutatkozhatnak a vágyak, kiléphet az egyéniség, felvállalhatja magát a személyiség. Rejtőzködés és beolvadás helyett jöhet a játék, amelyben ők semmiképp nem veszíthetnek. Bármit felvesznek, mindent bevállalnak. (Nem nehéz különben, mert irigylésre méltó módon ügyelve van tervezőileg az előnyösségre!) Babaruha a szovjet úttörőlányokat idéző köténykével és hatalmas masnival a hajban, matrózblúz, MÁV-egyenruhaszerűség, frakk és cilinder – benne nyuszi, naná –, ballonkabát, lebbenő harangszoknya, tollas-flitteres kék-ezüst revükosztüm a múlt, kockás maxiing a jelen.
A Bandy-lányok korosztályos előadás, nem árt, ha nézői értik, mi az, nem volt muszáj jelenteni, akik éltek házmesterek figyelő tekintetétől övezve, akik jártak Szakasits Árpádról elnevezett bármilyen intézménybe, emlékeznek arra, hogy a Femina volt az első magyar női focicsapat, akik tudják, mit jelentett a kettős beszéd, és mennyire lehetett az Aurórával viccelni. Velük megtörténhet a cinkos összekacsintás. Ám ha valaki mindezek után született, nem Andrews Sisters- és/vagy Parti Nagy-rajongó, a két empátiával és emberismerettel játszó, örömdaloló színésznő és a rendező, Harangi Mária gondoskodik róla, hogy neki is kellemes estéje legyen.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.
