Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁDÁM ÉS A NATURE’S SOUND

Rakovszky Zsuzsa: Célia
2017. jún. 8.
Rakovszky Zsuzsa klasszikus férfiszerepbe bújik új regényében. Ezzel hátat fordít a „női nézőpont” kortárs divatjának, de saját, női elbeszélőket játékba hozó próza-gyakorlatának is. HARMATH ARTEMISZ KRITIKÁJA.

Ráadásul most a jelenbe helyezi történetét. Annál izgalmasabb, hogy a narrátor – ismét a privátszférát bemutató, egyes szám első személyű visszaemlékezés formájában – hogyan, milyen nyelven beszél huszonegyedik századi világáról. Fölismer-e az olvasó valami esszenciális emberit, jelenkorit vagy nőit általa. A recenzens bevallja, neki még leginkább az első sikerült, részeredménnyel.

rakovszky celia 1

Korábbi regényeiben (A kígyó árnyéka – 2002, A hullócsillag éve – 2005,  VS – 2011, Szilánkok – 2014) már épp hozzászokhattunk a szerző rendkívül intim nézőpontválasztásához, a női hősök lírai-légies hangvételben előadott, a tárgyi világot akkurátusan, elemelt, néhol, az időbeli távolság jelzése érdekében talán szándékosan modoros stílusban számba vevő hanghordozásához, a személyes érzelmek széles skáláját hallatlan részletességgel feltáró elbeszélői attitűdhöz.

Az első, írójának hirtelen népszerűséget hozó A kígyó árnyéka ugyanis egy 17. századba helyezett cselekményű én-elbeszélőt mozgat, egy hányatott sorsú, megkérdőjelezett identitású patikáriuslány személyében. Második nagy prózájában Rakovszky szintén egy félig elveszett, a világban tájékozódási pontokat, hiteles ismeretek forrásait kereső lányka szemszögéből értékeli a világot. És ott van a harmadik regény transzszexuális Vay Sándora, illetve Saroltája, akinek még nemi identitását is a közösség igyekszik meghatározni. A legutóbbi prózai mű (Szilánkok 2014) árva vagy félárva női figurái saját mostoha sorsukra rádöbbenve próbálnak új életet kezdeni.

A Célia idősödő, párválasztásait saját bevallása szerint is rendre elhibázó hősének, Ádámnak az alakja számomra nehezen, kusza vonásokkal bontakozik ki az elbeszélésből. Ez nem az egyébként pontos és feszes dramaturgiájú cselekményláncból következik, hanem a férfi nézőpontjának és stílusának ellentmondásosságából, a hős és a narrátor távolságából fakadhat.

A regény első oldalain akár a szerző hangján is hallhatjuk az egyes szám első személyű, fanyar humorú beszámolót a telefonos ügynökökről, az édesanya eltemettetésének körülményeiről. Egészen addig, míg ki nem derül, hogy a narrátort Ádámnak hívják. Ha viszont képzeletben sikerül is férfiszinkronra váltanunk, könnyen azzal a problémával szembesülhetünk, hogy a szerzői hang rendre visszhangzik, kihallatszik Ádámé mögül.

Mintha Rakovszky nem tudná eldönteni, hogy lemondjon-e intellektuális futamairól, éles megfigyeléseiről egy kissé nyársat nyelt, közhelyesen ítélkező, az empátia és a lelkiismeret hangjait elnyomó figura egységesebb, életszerűbb hangja érdekében.

A regény elejétől kezdve ugyanis mi, befogadók kettőslátásban szenvedünk. Egyszerre szemlélődünk egy kifinomult, kritikus megfigyelő szemüvegén keresztül, aki távolságot tart tárgyától, aki sommás jellemzéseket ad élete mellékfiguráiról, aki mások orrtörlésének számára is emlékszik, sőt megörökítésre érdemesnek tartja azokat. Aki átfogóan képes beszámolni kapcsolatainak évtizedeken is átívelő történetéről. Akinek érdeklődése, egyes lírai megnyilatkozásai, megfigyelései friss szellemről, öniróniáról és szarkazmusról árulkodnak – akiről megtudjuk, hogy könyvtárosként majd lektorként dolgozik. Ugyanakkor van egy másik elbeszélőnk, akinek hasonlatai túlontúl kézenfekvőek, modorosak, sablonosak („csábosan selymes női hang”, „okos kutya tekintetű”pszichológus). Aki nem ébreszt kíváncsiságot privátszférája iránt, mert a részletek, amelyeket megoszt velünk, teljesen érdektelenek, akár bevásárlásról van szó, akár szexről. Az élvezetnek az is gátja, hogy a kamarajelenetek nem ritkán életszerűtlenek. Ádám például nem zenét hallgat vagy sportol, ha nyugalomra vágyik, de még csak nem is pornót néz, hanem elindít egy „nature’s sound” videót, mondván: „mindig ilyesmit szoktam nézni, ha valami felzaklat”.

A regény nehézkedéséhez a sablonos női karakterábrázolás is hozzájárul. Elbeszélőnk hiába ismerteti szinte szó szerint megnyilatkozásaikat, a telefonos kisasszonyoktól kezdve a szeretőkig – típusokban gondolkodik róluk. Sőt, gyakran a fordítóprogramok idegenségével, közhelyes hasonlatokkal beszél partnereiről: „egy jószívű gazdára talált kóbor eb alázatos és hálatelt pillantásával nézett”, „egy békebeli nevelőnő szigorú, gyermetegen erőszakos optimizmusával szemlélte az életet”. Fejében a tévésorozatok paneljei keringenek: „Nyilván ez afféle első szerelem”, „akikről elalvás előtt – reménytelenül – ábrándozni szoktam”.

Zsani, Célia majdani édesanyja, aki Ádámot szemeli ki biológiai apának „az a fajta volt, aki örökké szervez valamit. Közösségi lény, ahogy akkoriban nevezték az ilyet.” A nő egyénítése kimerül abban, hogy „mintha valami kisszerű átok teljesedne be rajta, a nagylábujján most is föl volt szaladva a szem”. A folyton fecsegő, okoskodó és bizonytalan Zsanett közvetített megnyilatkozásai karikatúra-szerűek, de épp csak annyira, mint egy jobban sikerült lányregény hőséé. Ahhoz tehát nem eléggé és nem eléggé következetesen, hogy karikatúraként fogadjuk el.

Vajon szemben korábbi gyakorlatával  a Céliában azért nagyolja és egyben szürkíti el figuráit a szerző, mert Ádám kapcsolati deficitjét hangsúlyozza ezzel? Vagy azért, mert korunk néhány, jó érzékkel kiválasztott embertípusát kevéssé sikerült életszerűvé lehelnie? Ha pedig a koncepció az volna, hogy világunkat kisszerű és butuska emberek népesítik be, akkor hol marad valamely egyéb (narrátori) nyelvi bravúr, amely kárpótolna bennünket, és amely izgalmassá tenné a Céliát?

Említettem az első oldalak kritikus elbeszélőjének fanyar humorát, realisztikus ábrázolásmódját, amely visszatér például korunk jellegzetes foglalkozásainak felsorolásakor – ez volna az egyik fajta elbeszélői stílusból következő perspektíva. Azonban még ezeken az oldalakon is messzire rugaszkodik a szerző az életszerűségtől, amikor a temetkezési vállalatot Másvilág Travelsnek nevezi el. A meglepetés még a direktség dacára is lehetne üdítő, ha ebbe az irányba lendülnénk tovább. A szöveg azonban másutt nem leng ki ilyen hévvel az abszurditás felé.

Milyen olvasói stratégiához folyamodjunk tehát? Ádám alakja azáltal számíthat érdeklődésre, hogy jelenkori társadalmunk hősét és áldozatát, a szinglit – talán döntésképtelenségénél fogva – éppen neki sikerül sajátos körülmények között gyermekhez juttatnia. Vagy mégsem? A kéretlen és kérdéses helyzet teheti érdekessé Ádám további sorsát, és ez viszi előre a cselekményt a mindenkori társadalmi lény felelősségére utaló elvonatkoztatás felé. Rakovszky az események sorával, hőse elkerülő magatartásával láttatja, hogy korunk kötődni képtelen polgára számára a szorosabb családi kötelék csupáncsak félig vonzó. Ezért marad végül elérhetetlen. Ha maiak, életszerűek volnának a párbeszédek, és ha a szerző olyan érzékletesen festené meg századunkat, mint annak idején a tizenhetediket, ha nem azvaróan a kilencvenes éveket idéznék a korszakjelölő tárgyiasságok, mint a zacskósleves, a mobiltelefon meg a pláza, akkor a regény bizonyára húsba vágna.

Hiszen a Célia hősei is a társadalmi nyomás okozta szerepkényszerek, saját lehetőségeik, illetve felelősségük koordinátáin mozognak és akadnak fenn, akárcsak a korábbi, mikrotörténelmi kulisszák között mozgó hősök. Bár a cselekményből kibontakozó üzenet emberi, általános, a pontosabb korfestésnek – akár a jellemrajz, akár a tárgyi környezet által – fontos szerep juthatott volna. Hiszen az egyéni elköteleződés hiánya, a sodródás javarészt nem éppen nagyvárosi társadalmunk mentális-szociális állapotával magyarázható?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek