Az Elvira Lindo azonos című regényét alapul vevő darab a két főbb szereplő, Rosario és Milagros (G. Erdélyi Hermina és Körmöci Petronella) személyes tragédiáit járja körül. Míg Rosario a darab felütésében elhalálozott anyjával kapcsolatos gyászán és ambivalens érzelmi viszonyulásán keresztül teremti meg aktuális identitását, addig Milagros az utcán talált csecsemő befogadásával és későbbi meggyászolásával kerül közelebb a darab nézőihez. Az anya és a csecsemő halála a színpadon megjelenő történet szempontjából egyfajta keretként szolgál, amivel a szülő és gyerek közötti, ellentmondásokat sem nélkülöző érzelmi viszonyulást tematizálja. Az egyik legfontosabb díszletelemként szolgáló kanapé, ami a szereplőkkel megtörtént fontos események helye, úgy van jelen, mint ami a családi és közösségi élet szimbóluma, illetve ezek hiányának megmutatója. Ezen a kanapén ülnek a szereplők a darab nyitásakor és zárásakor, itt hal meg Rosario anyja, és a későbbiek folyamán Rosario és Morsa (Ralbovszki Csaba) közti, alapvetően testi kapcsolat helyszíne is ez lesz.
G. Erdélyi Hermina |
Tekintve, hogy a szereplők a társadalom perifériáján foglalnak helyet, a darab egésze tekinthető úgy, mint ami az egzisztenciális és lelki értelemben vett szegénységet viszi színpadra. A leginkább Rosario történetében tetten érhető megváltásra való törekvés és az érzelmi kötődés keresése is értelmezhető úgy, mint ,,hézagpótlásra” tett kísérlet. Figyelembe véve a pap és a pszichiáter (Ralbovszki Csaba) szerepét és tanácsaik alkalmazhatatlanságát, ez a kísérlet bizonyos szempontból sikertelennek bizonyul. A Csak egy szóval mondd a gyászon és elmagányosodáson túl, Rosario szerelmi életének bemutatásán keresztül az intimitás iránti vágyat is tárgyává teszi.
A nézők bevonása a játékba csupán néhány szövegrészlet felolvastatásában merül ki, de az említett gesztus célja elsősorban a szereplők érzelemvilágának alaposabb megismeréséhez és átéléséhez kínál eszközt. A szokatlan helyszínválasztás kevéssé segít hozzá a darab rendhagyó voltát méltató értelmezéshez. Ennek ellenére a térhasználat kapcsán elmondható, hogy az alkotók az innovatív megoldásokat nem nélkülözve használják a játékteret. A darab utolsó perceiben egy ajtón kilépve szállnak be egy autóba, de aztán vissza is jönnek, így a játék terének tágítása, bár esetenként kifejezetten érdekes, nem mer ,,túl messzire menni”. Érdekes zárás lett volna volna, ha a szereplők valóban elhajtanak, és a meghajlás-taps megszokott rituáléja helyett magára hagyják a korábban bevonni szándékozott nézőket. Bár a szereplők által reprezentált történetek tárgyalásra érdemesek, néhol pedig kifejezetten tragikusak, a megértést nagyban nehezíti, hogy a darab egyik történetszálra sem fókuszál túlzottan, ahhoz azonban nem eléggé fragmentált, hogy az egyes szereplők tragédiái különálló történetekként legyenek számon tartva.
Körmöci Petronella, G. Erdélyi Hermina |
A különböző, sajátosan tragikus élethelyzetek reprezentálása, a közeli hozzátartozó halála, alantas munkavégzés, intim kapcsolatok hiánya és a magas elvárások okozta elégedetlenség a szabadkai színrevitelben olykor súlytalannak bizonyul. Bár a színészi játék, legfőképp Körmöci Petronella esetében, kifejezetten színvonalas, a szöveg sok esetben szentimentális, ami megnehezíti a befogadást. A legsikerültebbként talán azok a jelenetek tarthatók számon, amelyek a komikumon keresztül próbálják megközelíteni a már-már a borzalmas tartományába tartozó esteket (az anya halála kapcsán elhangzó dialógusok és a szemétszedés közben talált csecsemő körüli vita). Nagy kár, hogy az ilyen értelemben vett életszerűségből nem volt jóval több a szabadkai előadásban, hiszen így lett volna igazán érdekes a kávéházi, profán környezet.
Összességében elmondható, hogy az Edvin Liverić által rendezett Csak egy szóval mondd legfontosabb témája a gyász és a magány, és bár a rendezés néhány megoldása érdekes és kreatív, a bár széksorai között bemutatott történet többet mondd annál az egy szónál. És esetenként a kelleténél is.