A görög tragédiák állhatatos bosszúja és az ótestamentumi isten kérlelhetetlensége keveredik a kortárs film egyik legpolitikusabb rendezőjének szenvtelenségében brutális opuszában. Jorgosz Lantimosz korábbi műveihez hasonlóan lecsupaszított parabolát, egy tételfilmet rendezett, amit a legegyszerűbben talán egy ellen-Teorémaként lehet leírni. A gazdag (orvos)családhoz kedves, megnyerő idegen, a sebész apa egykori páciensének fia érkezik, aki – a Pasolini-filmhez hasonlóan – az összes családtag szimpátiájának megszerzése után fenekestül felforgatja életüket. Azonban itt nem a szeretet révén történő önmagára találásban megvalósuló krisztusi megváltás, hanem a hetedíziglen büntető, Krisztus előtti isten haragja nyilvánul meg. Ugyanis hamarosan a legkisebb gyerek, a kisfiú nem tud lábra állni, és az idegen fiú közli a családfővel, hogy a néhány évvel ezelőtt a műtőasztalán meghalt apja miatt bűnhődnie kell: saját kezével kell megölnie bármelyik családtagját, különben az összes meghal.

Nicole Kidman

A görög tragédiákkal való kapcsolatot is Ábrahám istene teremti meg, aki az utolsó pillanatban egy kossal helyettesíttette be a feláldozandó Izsákot, pontosan úgy, ahogyan Artemisz istennő tette ezt egy a film címében is megidézett szent szarvassal a trójai háború érdekében elpusztításra ítélt Iphigeneia esetében. Ez a történet pedig a görög mitológia legsötétebb, családi bosszúkkal teli világába vezet, amelynek kirobbantója a nagy Agamemnón, aki Artemiszt egy szent szarvas megölésével bosszantotta fel. Ezután pedig Iphigeneia vélt halálát anyja, Klütaimnésztra az azt végrehajtó apán bosszulja meg, emennek a halálát pedig a maga során Élektra és Oresztész bünteti saját anyjuk meggyilkolásával. A szarvas megölésének bűne generációkon keresztül tartó csapás forrása lesz, amelynek kezelése az összes szereplőt az emberi és az isteni/morális törvények és érzelmek ütköztetésére és a köztük való választásra kényszeríti.

Lantimosz a filmben azt vizsgálja, hogy miként reagál ez a racionalitásban és tudományban hívő család a saját kognitív kereteiket meghaladó kihívásra, és hogy miként válnak egy abszurd, érthetetlen bosszú érzelmi foglyaivá. Ebben a folyamatban hatalmas segítséget jelentenek a rendezőnek a minden azonosulást ellehetetlenítően visszafogottan, lefojtottan, szikáran játszó színészek. A nagy szakállal megjelenő, szigorú, de gondos családfőt alakító Colin Farrell és a talán élete alakítását nyújtó, az anyai és az önfenntartó ösztön, valamint az alávetettség az önállóság között ingadozni látszó feleséget játszó Nicole Kidman a film fontos alappillérei. A hitetlenkedés, a tagadás, a kétely, majd az elfogadás elvileg egy felkavaró, végtelenül fájdalmas folyamat fázisai kellene, hogy legyenek, azonban az érzelemmentes alakítások különös, szenvtelen állapotban hagyják az azonosulás lehetőségétől megfosztott nézőt. Ehhez hasonló a leginkább hideg színeket használó, precízen kiszámított, de nem szépelgő kompozíciókban fogalmazó, hideg távolságtartást generáló operatőri munka.

Előző munkáihoz, a kultikus elsőfilmhez, a Kutyafoghoz, és az ugyanitt versenyben vetített Homárhoz hasonlóan ez a film is radikális politikai állásfoglalás, talán éppen az új Hanekével szemben. Míg az osztrák rendező minden filmjében (de főleg a Rejtélyben, a Fehér szalagban és a legújabb Happy Endben) a nyugati civilizáció eredendő bűntudatát helyezi középpontba (és ezáltal menti fel valamennyire felsőosztálybeli szereplőit), Lantimosz éppen e bűntudat hiányát állítja, és arról beszél, hogy itt a bűntudat és a büntetés külső végrehajtásáról, az első, eredendő bűn megbocsáthatatlanságával állunk szemben. A rendező görög mivoltát alapul véve nem nehéz meglátni az összefüggést az aktuális politikai folyamatokkal, azzal, ahogy a hibásnak, bűnösnek tartott Görögországnak az Európai Unió (és különösen Németország) a kérlelhetetlen ókori istenekhez hasonlóan nem hajlandó megbocsátani.

A film a Stabat Mater zenéjével, és egy operáció közben kibontott mellkas alatt dobogó emberi szív különös módon felkavaró képével indul: a ritmikusan összeránduló szívizmok láttán az emberi élet törékenysége torokszorítóan tudatosodik bennünk az első perctől kezdve. A film utolsó, botrányosan felzaklató, az orosz rulett variációjaként görög rulettnek nevezhető jelenete pedig az egész fesztivál legkegyetlenebb pillanataként égett emlékezetünkbe. Zsigeri és mentális, tapasztalati és intellektuális élmény egyben ez a nagy film, az idei cannes-i versenyprogram talán legkiemelkedőbb alkotása.

A film adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.